Őrangyal - Epilógus

Epilógus

Még egy ideig Asgardban maradtunk, élveztük a szerelmünk, az frissen meglelt békét. Kis idő múlva megszületett Jane és Thor első gyermeke, egy gyönyörű, szőke hajú, barna szemű kislány, - aki az Agnetha „tiszta, feddhetetlen” nevet kapta – és aki azonnal édesapja szeme fénye lett. Odin palotája ismét gyermekek hangjától volt hangos.

Teltek az évek, mi pedig sokszor jártunk látogatóba a Földre. Sok barátot hagytam ott, akik mellettem voltak a bajban. Tony még most is ugyanolyan lelkes keresztapa volt, mint a legelején, azzal a különbséggel, hogy immár ő is a karjában tarthatta saját gyermekét. Nagyon örültem, hogy végre teljesült ez az álma, amelyről rajtam kívül talán senki más nem tudott.

Az évek múlását azonban Asgardban sokkal könnyebb volt elfogadni, mint lent, a Földön. Asgardban az élet hosszú volt, az enyém is, hiszen Lokitól kaptam. Tíz év olyan volt a számunkra, mintha egy hónap telt volna csak el. A Földre érkezve viszont újra és újra szembesülnöm kellett a halandósággal. Bár megállapodásunk Lokival úgy szólt, hogy időnk felét a Földön töltjük majd, látogatásaink egyre ritkábbak lettek, mígnem arra eszméltem, hogy már éve óta nem jártam a világban, amelyben születtem. Fájdalmas volt látnom barátaim öregedését és elmúlását. Olyan teher volt ez, amelynek elviselésére nem készültem fel.

Odin hatalmának hála, Jane is megkapta a hosszú élet ajándékát, így Thor és az ő szerelme is időtlenné vált, akárcsak az enyém és Lokié. Második gyermekük megszületése nagy ünnep volt Asgard szerte, a szőke hajú, kék szemű kisfiú mintha csak Thor lenyomata lett volna. A Frywynn nevet kapta, amely azt jelentette, hogy „arany hajú”. Még csak alig néhány napja született meg, de Annar már nem bírt magával. Bár húsz év telt el, ő egy négy-öt éves földi gyerekként ugrándozott körülöttünk. Baba kora után növekedése lelassult, alkalmazkodott halhatatlan lényéhez.

- Thor bácsi, játszhatok vele? – kérdezte óriási, kék szemeit bácsikájára meresztve. – Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá! Megvédem mindentől! – fekete haja zabolátlanul hullott a vállára, sápadt arcocskája kipirult az izgalomtól. Sokkal értelmesebb volt, mint egy ilyen korú, Midgardi gyermek.

- Majd játszhattok, de Frywynnek addig még sokat kell nőnie. – válaszolt Thor helyett Loki és játékosan bele túrt Annar hajába, aki erre nevetve ölelte át a lábát.

- Apa, nekem is lesz testvérem, mint Agnethának? – kérdezte kék szemét hol Apjára, hol rám függesztve. Loki lehajolt, felkapta a földről, majd megcsókolta az arcát. – Majd meglátjuk. – ölelte magához, közben láttam, hogy egy nagyot sóhajt.

Mióta Loki Királynője lettem, szerelmünk és a családunk töretlen volt. Loki kiteljesedett az apaságban, a családjában, a szerelemben, oly módon, ahogyan azt soha nem gondoltam volna. Mindennél jobban imádta Annart, annyi időt töltött vele, amennyit csak egy Apa a gyermekével tölthet. Jó ideje éreztem már, hogy a szíve újabb gyermek után vágyakozik, de nem szólt róla. Bennem nagyon mély, fájó sebeket hagyott az az öt hónap, amíg Annarral voltam terhes. Nem a testemben, hanem a lelkemben. Ha arra az időszakra gondoltam, csak a fájdalom, az elhagyatottság, megalázottság és a magány érzése kerített hatalmába. Ő pedig tudta ezt. Tudott a lelkemben tátongó mély sebről, amelyet soha nem lesz képes begyógyítani. Láttam, hogyan figyeli Thort és Jane-t, amikor a gyermeküket várták, mintha egy kicsit az övé is lett volna…mintha általuk próbálta volna átélni azt az izgalommal, várakozással teli időszakot, amikor a szeretett nőben életre kel és fejlődik szerelmük gyümölcse…de azt is láttam a szemében, akárhányszor Jane-re nézett, hogy most már tudja jól, min mentem én keresztül. Hogy milyen lehetett mindezt egyedül végig csinálni, ráadásul úgy, hogy az ő gyűlölködő szavai csengtek a fülemben. Láttam rajta, hogy ha tehetné, visszaforgatná az idő kerekét, de erre még az ő varázsereje sem volt képes.

Annar leugrott Apja karjából, majd kifutottak Agnethaval a szobából. Jane sugárzó arccal ringatta másodszülöttjét, Thor pedig büszkén és boldogan ölelte át őket. Mellettük, szinte tapintható volt Loki mély szomorúsága. Végignézve rajtuk, majd szerelmem rezzenéstelen arcán, rájöttem, hogy milyen bolond is vagyok…bolond az, ki a múltban él…Lokihoz léptem, majd a fülébe suttogtam a szavakat.

- Gyereket akarok tőled… - Loki nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt, arcát a nyakamban éreztem. Ez volt az a feloldozás, amire mindig is várt.

A pillanat, amikor már biztosan tudtam, hogy ismét gyermeket várok, egyszerre volt örömteli és rémisztő. Rengeteg emlék tolult fel bennem, rengeteg félelem, mellette viszont ott volt az öröm is. Szerencsére semmit nem kellett mondanom, amikor Loki meglátott, azonnal tudta, hogy mi furcsa viselkedésem oka. Néhány pillanatig csak állt velem szemben, majd elmosolyodott, láttam, hogy tekintete elfátyolosodik. Hozzám lépett, majd szorosan átölelt. Örömkönnyeit az arcomon éreztem…és én is sírtam. Mindig ilyennek képzeltem. Akkor is, amikor Annart hordtam a szívem alatt.

- Miért sírtok? – lépett be elsőszülöttünk, majd hozzánk futott és átkarolt minket.

- Nos, úgy néz ki, hogy teljesül a kívánságunk és nemsokára lesz egy kistestvéred! – térdelt le hozzá Loki, mire Annar a nyakába ugrott.

- Jaj de jó, jaj de jó! Már annyira várom! – ugrált egy helyben – És mikor fog megszületni? – nézett rám csillogó szemeivel.

- Ezt sajnos nem tudom megmondani. – simogattam meg hollófekete tincseit. – De majd nagyon fogok igyekezni. – nevettem, Loki pedig egy apró csókot nyomott az arcomra.

- Jól van, és ha lehet, akkor fiú legyen, jó? – mondta még Annar, aztán megölelt, majd ahogy jött, úgy ki is futott az ajtón.

- Na tessék, le is adta a rendelést… - néztem utána a fejemet csóválva.

- Remélem, nem fogja nagy csalódás érni, mert szerintem kislány lesz. – suttogta Loki a fülembe, miközben már mögöttem állt, kezeivel pedig átölelte a hasamat.

- Lány? Miből gondolod? – kérdeztem.

- Nem tudom. – válaszolta. – Egyszerűen csak érzem.

És valóban. Alig hat hónap múlva megszületett a kislányunk, Engla, ami „Angyalt” jelentett. Haja fekete, szeme pedig zöld volt, mint az enyém. És igazi szerelem, ami csak apa és lánya között létezhet az első pillanattó kezdve. Loki nem tudott vele betelni, a kis Hercegnővel, aki egy apró mosolyával az ujja köré tudta csavarni.

A terhességem elején sokszor aggódtam, hogy vajon lesznek-e olyan, előre nem látható bonyodalmak, amelyek megnehezítik majd ezt az öt-hat hónapot. Idegesen, gyomorgörccsel vártam a hidegrázást, a pillanatot, amikor újra szükségem lesz Tony minden csodakütyüjére, hogy megóvjam mindkettőnket. Ám nem történt semmi.

Loki az első pillanattól kezdve szinte éjjel-nappal mellettem volt, leste minden kívánságomat, egy percet sem akart elmulasztani ebből a csodálatos időszakból, amelyet már olyan régen vágyott megtapasztalni. Nem ijesztették meg a rosszullétek, a keményebb, nyűgösebb napjaim, vagy ha születendő gyermekünknek éppen kedve támadt kirúgni a ház oldalát. A számára most minden egy apró csoda volt, a bizonyítéka a bennem növekvő életnek, annak, hogy újra apa lesz és saját férfiasságának.

Később úgy gondoltam, hogy ezért nem voltak Englával olyan gondjaim, mint Annarral. A terhességem kislányommal kiegyensúlyozott volt, boldogságban telt, figyelmet és szeretetet kaptam a férfitól, akit mindennél jobban szerettem. És ezeket az energiákat éreztem a gyermekünk is. Míg Annar sok keserűséget és fájdalmat…és ezek az érzések tették őt is hisztissé és szomorúvá odabent. Most értettem meg csupán, hogy ő is milyen sokat szenvedett az alatt a hat hónap alatt és ezért még jobban szerettem őt.

Engla gyönyörű kislány lett, édesapja úgy kényeztette, ahogy csak tudta. De soha nem felejtkezett meg Annarról. Ő mindig különleges maradt számára. Ha a szemébe nézett, Önmagát látta és mindig emlékeztette őt arra, milyen volt és hogy milyenné akar válni.

Hosszú évek teltek el, már nem is számoltuk őket…boldogok voltunk és időtlenek. Szinte észre sem vettük, hogy a gyermekeink felnőttek, rajtunk viszont alig volt észrevehető az idő múlása.

A gyerekeknek soha nem beszéltünk eddig a múltról, az ellenségeskedésről, Loki tetteiről…Ők úgy tudták, hogy Thor és Loki édestestvérek, mindketten Odin és Frigga fiai…de tisztában voltunk vele, ha mindnyájan elég nagyon lesznek hozzá, meg kell tudniuk szüleik múltjáról az igazságot. Ahogy Annarnak is meg kell tudnia születése történetét. A múltból kiindulva tudtuk jól, milyen törést tud okozni egy ember lelkében az, ha hazugságban él és nevelkedik.

Annar és Agnetha, akik majdnem egy időben születtek, földi időszámítással mérve, húsz évesek lehettek, Frywyn és Engla pedig tizenöt.

Annar, amikor elindult a felnőtté válás útján, kissé magába fordult, nem azon a módon, mint annak idején Loki tette, de kevésbé volt társasági ember, mint a többiek. Okos volt, intelligen, mint Loki, külsőre is Apja ifjú kori mása. Csodálatos volt és fenséges…ám még visszahúzódó és félénk. Valami emésztette a lelkét, amiről senkinek sem beszélt. Loki nagyon sok időt töltött vele, megtanította a varázslatra, a harcra, amíg olyan könnyed és légies nem lett, mint ő. Annar soha nem használta arra a varázslatot, hogy borsot törjön mások orra alá. Belőle teljesen hiányzott Apjának ez a tulajdonsága. Lelkiekben sokkal inkább rám hasonlított, a türelmében, a többiekhez való hozzáállásában. Mégis, ha nagyon kellemetlenül érezte magát valami miatt, vagy minden szökőévben egyszer felidegesítették, előtörtek belőle a Jötün gének, arca kékre váltott, szeme pedig pirosra, amíg lelkének egyensúlya vissza nem állt. Annar nem tudott Jötün származásáról, bár gyerekkorában sokszor kérdezte, miért történik vele ez, de mindannyiszor kitérő választ adtunk neki. Úgy gondoltunk, ha megtudná, Apja nem született Asgardi, az lavinát indítana el, amire még egyik család sincs felkészülve. Abban a tudatban neveltük őket, hogy Thor és Loki édestestvérek. Agnetha sok időt töltött vele, próbálta őt többet kirángatni a könyvek közül és a testvérei más emberek, harcosok közé vinni, de Annar inkább magának való volt…Féltünk, előbb derít fényt származásának titkára, mint ahogyan mi elmondanánk neki…

Agnetha egyébként roppant harcias lánynak bizonyult, Thor úgy gondolta egyszer még Sifen is túl tesz majd. Elég hirtelen haragú volt és türelmetlen, ám az esze jól vágott, amit Anyjától örökölt, akárcsak barna szemeit. Csak Annar jelenlétében volt visszafogott, akkor, mintha egy másik Agnetha kerekedett volna felül.

Frywyn teljesen Apja lenyomata volt, már kiskorában kijelentette, hogy ő lesz a legnagyobb harcos, akire Asgard majd bizton, mind esetben számíthat. Thor sokat foglalkozott vele, mert látta benne saját, fiatal Önmagát, a hibákat, amelyekbe Ő is bele esett és semmi képpen nem szerette volna, ha ezeket a hibákba Frywyn is bele esik.

Lányunk, Engla, igazi vadóc lett, Loki minden „rosszasága” benne született újjá. Már azelőtt elleste a trükköket édesapjától, mielőtt az tanítani kezdte volna neki őket. Mondanám, hogy találó nevet találtunk a lányunknak, de semmi sem állt tőle távolabb, mint az Angyal név. Bár soha nem mondta volna ki, Loki minden egyes mosolyán láttam, hogy mennyire büszke rá. Ennek ellenére folyamatosan azon volt, hogy kordában tartsa őt, hiszen édesapja volt az egyetlen ember, akire hallgatott…hiszen annyira egyformák voltak.

Végül egy nap elérkezett az idő. Összehívtuk a gyerekeket és nehéz szívvel bár, de neki kezdtünk a család történetének, amely tele volt hazugsággal, fájdalommal, meg nem értettséggel, testvérharccal, tragédiákkal. Loki erősen belém kapaszkodott, hiszen a történet nagy része bizony az ő múltjára vetített sötét árnyékot. A gyermekei voltak azok a kincsek, akik előtt még soha nem kellett szégyenkeznie, akik semmit nem tudtak múltbéli cselekedeteiről, lelkének sötét oldaláról. Most pedig úgy érezte, elveszik tőle ezt a kincset. Rettegett tőle, hogy másképpen néznek majd rá ezután. Hogy az ő szemükből is eltűnik majd a csillogás, mint annak idején az én szememből. De ő is tisztában volt vele, hogy ennek meg kell lennie.

A gyerekek elkerekedett szemekkel és szétnyílt ajkakkal hallgatták a régmúlt idők történeteit. Maguk előtt látták az árnyakat, amelyek eddig csak a mi életünkre vetültek. Thor ahol csak tudott, finoman fogalmazott, már régen nem égett a szívében neheztelés és bosszú. Amióta Asgardban éltünk, közte és Loki között tökéletesen helyre jött a kapcsolat.

Mikor Thor Loki származásáról beszélt, láttam, hogy Annar szemében fény csillant, végre megértette, mitől benne ez a különleges dolog, amit tapasztalt, amit érzett. Pillantásuk Agnethával egy pillanatra össze kapcsolódott, majd ismét ránk figyeltek.

Mikor arra az időszakhoz érkeztünk, amikor Loki a bosszúállókhoz csatlakozott, én vettem át a szót, közben pedig erősen szorítottam Loki kezét. Szememmel hol Annar, hol pedig Engla tekintetét kerestem. Láttam, hogy főleg a lányunk elég nehezen dolgozza fel múltunk azon részét, amikor édesapja elhagyott, annak ellenére, hogy szerettem. Ebben a pillanatban majdnem megszakadt a szívem Lokiért. Tudtam, hogy ő Isten a lányunk szemében. Azt akartam a legkevésbé, hogy ez a különös varázslat elmúljon kettejük között.

Amikor a terhességemig jutottam a történetben, Annar szemei érdeklődve villogtak felém. Úgy tompítottam a történtek élét, ahogyan csak tudtam. Elmondtam, hogy Loki mennyire össze volt zavarodva, hogy milyen félelmek gyötörték és hogy csak ezért hagyott el, ami teljesen érthető…de éreztem, hogy teljesen tudok uralkodni az arcomon és a hangomon. Éreztem, ahogyan Loki átkarol és belém kapaszkodik. Szemeivel a palota márvány padlóját nézte. Nem láttam szemében a könnyeket, csupán csak sejtettem őket.

Mikor a történet végére értem, mély csönd ereszkedett a szobára. Jane idegesen simította végig gömbölyödő pocakját, másik kezével Thor ujjait kereste. Loki és én is egymásba kapaszkodva álltunk. Tudtuk, hogy most több forog kockán, nem csupán a szülők és gyermekeik kapcsolata. A régi ellenségeskedés felemlegetése most akár újra éledhet, gyermekeink, akik eddig szinte testvérekként nevelkedtek, egymás ellen fordulhatnak. Mindannyian abba a reménybe kapaszkodtunk, hogy jól neveltük őket, egymás szeretetére és tiszteletére.

Végül Annar törte meg a csendet és a mozdulatlanságot. Felállt, majd közelebb lépett hozzánk. Láttam, hogy nagyon felzaklatta mindaz, amit hallott, Jötün gyökerei ismét kiütköztek rajta. Apja minden erejét összeszedte és a piros szemekbe nézett. Láttam, hogy arcán vékony csíkban folynak le a könnyek. Annak ekkor szorosan megölelte Lokit, aki ettől csak még jobban elkezdett sírni.

- Szeretlek Apám. – mondta Annar, miközben egy pillanatra sem engedte el.

- Bocsáss meg…Bocsáss meg… - ismételgette Loki, miközben éreztem, ahogy mázsás kövek esnek le a szívéről. Közben Engla is oda rohant hozzánk és ő is átölelte Apját, aki immár örömében sírt. Annar végül hozzám lépett, kezemet az övébe fogta, majd megcsókolta a kézfejemet.

- Köszönöm Anyám. – mondta röviden, ám ebben a két szóban minden benne volt. Csókokkal borítottam el immár rózsaszín arcát, amely Loki arca volt.

A következő pillanatban azonban váratlan dolog történt. Alig lépett el tőlünk, Agnetha hozzá futott, szinte rá ugrott, nyakába kapaszkodott, majd szenvedélyesen megcsókolta. Most a szülők voltak azok, akik tátott szájjal figyelték a nem várt eseményeket. Annar nagy zavarában ismét kékre váltott, de tőle szokatlan szenvedélyességgel ölelte magához Agnethát, és viszonozta csókját. Lokira néztem. Így már minden érthető volt. Az elvonulása a világtól, a szomorúság, amit mindig éreztünk benne…Agnethával szerették egymást…de nem úgy, mint a testvérek…úgy hitték, szüleiket vérségi kötelék köti egymáshoz, így bűnösnek érezhették a vonzalmat, amit egymás iránt éreznek. De a mai napon rájöttek, hogy nincs ebben semmi bűnös.

- Hát…végülis…így már érthető… - mondtam, miközben lassan már öt perc néztük tátott szájjal szenvedélyes csókukat. Láthatólag nem tudtak egymással betelni. Lokival egyszerre néztük a szintén értetlenül álló Thorra és Jane-re, majd mind a négyen elmosolyodtunk. Valahogy annyira természetesnek tűnt az egész…annyira sorsszerűnek. Hogy az egész történetnek ez legyen a vége. Bárhogyan is éreztek egymás iránt, bármerre is vitt az útjuk, Thor soha nem létezhetett Loki nélkül, ahogyan Loki sem Thor nélkül. Mert mindkettőjük őrzött magában valamit a másikból. Most pedig ott állt az a két csodálatos lény, akibe mindketten a legjobbat adták magukból és akik most eggyé váltak a szeretetben és a szerelemben…mindörökre…

- Olyan szépek együtt… - suttogtam Lokinak, miközben szobánk erkélyéről figyeltük az Asgard csodálatos kertjében sétáló Annart és Agnethát. A következő pillanatban a lány a nyakába ugrott, mint az első alkalommal, Annar kissé hátra tántorodott a hirtelen támadástól. – Hát…azért féltem egy kicsit szegényt… - céloztam fiúnkra.

- Nincs miért. – nevetett Loki. – Csak egy kis idő kell és megtanul vele bánni.

- Na persze, mint te Thorral. – ugrattam. – Azért itt egy kicsit más a helyzet.

- Részletkérdés. – mosolyodott el, majd megcsókolt. – De most inkább beszéljünk kettőnkről. – vette elő a legcsábítóbb modorát.

- Kettőnkről? – kérdeztem, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy mire gondol.

- Tudod…Annar már férfi…és Engla sem számít már gyereknek…

- És? – kérdeztem az értetlent játszva. – Örülnöd kellene, hogy most már nincs velük annyi gond.

- Nos…én inkább arra gondoltam, hogy mi lenne…ha megint lenne egy…ilyen típusú gondunk. – csókolta meg a nyakamat.

- Tudod, ez elég vicces. Jane megint terhes és rád megint rád jön a babázhatnék. Gyanús vagy te nekem…

- Nem tehetek róla…akkor vagy a legszebb…és akkor vagyunk a legboldogabbak… - búgta, miközben végig csókolta a nyakamat és az arcomat, majd az ajkamat.

- Igen kedves, hogy felveted az ötletet, de azt kell, hogy mondjam…nyitott kapukat döngetsz. – sóhajtottam nagyot. – De te ezt már nagyon jól tudtad, igaz? – néztem rá felvont szemöldökkel. Néhány napja lettem biztos benne, hogy megint gyereket várok és meg mertem volna esküdni rá, hogy bizony Loki keze…vagy egyéb része van a dologban.

- Most haragszol? – kérdezte, miközben rám villantotta ellenállhatatlan mosolyát.

- Nem. – ráztam meg a fejemet egy újabb óriási sóhaj után. – Tessék…egy pillanatra nem figyelek rád és úgy maradok… - vágtam morcos arcot.

- Esküszöm, hogy kiengesztellek… - suttogta újra a fülembe, amibe lábujjam hegyéig bele bizseregtem.

- Hát remélem is. – válaszoltam. – Ezúttal legalább Annar nem adja le a rendelést, hogy fiú- vagy lány testvért szeretne. – nevettem.

- Nem is kellene miatta aggódni. – állt mögém, közben pedig kezével átfonta a hasamat. – Ikrek lesznek. Egy fiú és egy lány.

- Mi??? – fordultam felé. – Nagyon remélem, hogy most csak viccelsz. – éreztem, hogy elsápadok. – Ikreket nem vállalok!

- Miért nem? Hiszen mi is ketten vagyunk! Fejenként egy…

- Te nem tudod, miről beszélsz… - küzdöttem még mindig a gyomorgörccsel.

- Lehet…de itt leszek veled…együtt csináljuk végig. – csókolt meg újra.

- Jól van… - vettem egy nagy levegőt. – Jól van…csak…Maradj velem! – tört elő belőlem a mondat, amely olyan sokat jelentett számunkra. A szemembe nézett, tekintetében megláttam magamat, a gyermekeinket, a múltunkat, jelenünket és jövőnket.

- Örökre Királynőm…Örökre…

Negyvennegyedik fejezet - Királynő

Negyvennegyedik fejezet

Királynő

Csukott szemmel tapogattam meg magam mellett az ágyat, ahol az este még Loki feküdt, de kezem csupán csak a lepedőt érintette. Szemeim kipattantak, felültem az ágyban. Pillantásom azonnal Annar kiságyára esett, azt gondoltam, talán ismét már kint játszik vele, mint már oly sokszor. Ám a kicsi békésen szunyókált a baldachin alatt.

- Loki? – kérdeztem hangosan, majd füleltem, hátha válasz érkezik, de semmi. A következő pillanatban nagy világosság vakította el a szememet, ahogy hirtelen az ablak felé fordítottam a fejemet, láttam, ahogyan megnyílok a Bifröst, aztán néhány pillanattal később bezáródik. – Ne, ne, ne!!! – kiáltottam, majd fejvesztve, sírással küszködve rohantam ki. Szinte biztosra vettem, hogy Loki szó nélkül, ismét itt hagyott és vissza ment Asgardba. Feltéptem a bejárati ajtót, ám legnagyobb meglepetésemre Loki karjaiba futottam.

- Istenem…Hála Istennek… - ismételgettem, miközben úgy kapaszkodtam belé, ahogyan a fuldokló a mellényébe.

- Ne haragudj…ne haragudj kérlek… - ölelt át ő is szorosan, miközben az arcomat csókolgatta, karjaival a hátamat simogatta. – Vissza kellett mennem egy rövid időre Asgardba, de nem akartam, hogy azt hidd, megint elhagylak…reméltem, hogy azelőtt vissza érek, hogy felébrednél. – suttogta, miközben apró csókjaival nyugtatott.

- De…de miért mentél vissza? Miért éppen most? – kérdeztem értetlenkedve, még mindig a sokk hatása alatt. – Gyere be és megbeszéljük. – mondta mosolyogva, majd kézen fogott és a nappaliba vezetett.

- Szeretném, ha velem jönnétek Asgardba. Nem véglegesen, de legalább látogatóba…Anyámnak nagyon hiányzik Annar…szeretné újra látni az unokáját. – kezdte Loki, miután remegő lábakkal leültem a kanapéra.

- Nem, nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Nem túl korai ez még? Mármint úgy értem, hogy…nem is tudom, hogyan értem… - ráztam meg a fejemet. Loki megsimogatta az arcomat és már tudott mindent. Már fogalmam sem volt róla, hogy ebben a pillanatban milyen kapcsolat is van köztünk. Tegnap este történt valami, valami csoda, amire mindketten nagyon vártunk és amiben már talán nem is hittünk igazán. De nem tudtam, hogy ez mit is jelent most…

- Ha nem akarod, akkor nem kell most semminek sem változnia. A tegnap éjszaka tele volt reménnyel…EZ az, ami változott. A többi majd jön magától. Hiszem, hogy így lesz. – suttogta mélyen zengő hangján, majd megcsókolt.

- De ugye…ugye nem maradunk sokáig? – kérdeztem bódultan a minden érzékemet elborító tavasz illatától.

- Addig maradunk, amíg te szeretnéd. – mondta, én pedig hittem neki. – Hoztam neked valamit. És Annarnak is. – vette elő a gyönyörű ruhát a táskából, amit eddig nem vettem észre. Kifogástalan, csillogó zöld selyem anyagán egy gyűrődés sem volt, arany hímzései egyszerűen mesteriek voltak. Ám egy pillanatra sem tévesztettem szem elől, hogy ezek az Ő  színei. Tudtam, mit üzenne az, ha ismét ezeket viselném. Loki látta arcomon a tanácstalanságot. – Anyám varrta és hímezte Neked és Annarnak. - Vette elő az apró rugdalózót. – lehajtottam a fejemet, majd kissé idegesen elmosolyodtam. Loki nagyon jól tudta, hogy ezzel megfogott. – Most haragszol? – kérdezte, majd újra megcsókolt.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Jó tudni, hogy azért van valami, ami soha nem változik. – néztem kék szemeibe. – Megtalálod a módját, hogy elérd, amit szeretnél.

- Őszintén remélem, hogy így lesz. – mondta komoly arccal, én pedig átvettem tőle a ruhát.

- Mikor indulunk? – kérdeztem. Arcán pajkos vigyor jelent meg, amelyet annyira imádtam.

- Mikorra lesztek készen?

- Örülök, hogy újra látlak, Úrnőm. – hajtotta meg felém a fejét Heimdal, amit én is meglepett fejhajtással viszonoztam. – Már várnak titeket. – Második mondatát elengedtem a fülem mellett, biztos voltam benne, hogy Loki családjára céloz.

- Ugye nem baj, ha sétálunk a palotáig? – kérdezte Loki, arca feszült volt. Amint átléptünk az Ő világába, testén ismét megjelent harci vértezete, bőr és fém, mely annyira tökéletesen kiemelte karcsú alakját.

- Nem, szeretek itt sétálni. – mondtam, bár nyugtalanná tett Loki vibrálása.

- Semmi baj. – mondta, nem tudtam, hogy nekem, vagy inkább saját maga megnyugtatására, majd szabad kezemet fogva indultunk a palota felé.

Negyedórányi kísérteties csöndben töltött séta után jutottunk el a palotáig, majd beléptünk az ajtaján. A kapuknál, ahol eddig mindig őrök strázsáltak, most nem állt senki. Az egész palota üresnek tűnt, csendesnek, mintha teljesen kihalt volna az egész.

- Loki, mi ez? Mi történt itt? – kérdeztem megtorpanva, Annart még erősebben szorítottam magamhoz.

- Mond, bízol bennem? – kérdezte Loki, átölelve a derekamat, másik kezével pedig megsimogatta Annar selymes baba-tincseit. Nem válaszoltam semmit, csak egy nagyot nyeltem. Ő újra megfogta a kezemet és maga után vezetett.

Utunk az óriási trónterembe vezetett. Amikor beléptem rajta, a szavam is elállt. Ott volt Asgard egész népe. Csendben, egy pisszenést sem hallottam egyik oldalról sem. Minden szem kutatva nézett minket, némelyek gyanakodva, némelyek érdeklődéssel, néhányan pedig mosolyogva. Nem tudtam mire vélni az egészet. Úgy éreztem, a tekintetek kereszttüzében gyökeret ver a lábam. Loki is megállt egy pillanatra, majd rám nézett. Szemében láttam valamit, ami magamhoz térített és tovább indultam. Tovább a terem vége felé, ahol színarany trónjában ott ült Odin, jobbján Frigga állt, balján Thor, mellette pedig Jane, aki már igen előrehaladott állapotban volt terhességével. Néhány perc múlva Odin színe elé értünk, ahol Loki meghajolt kissé, ami elég szokatlan gesztus volt tőle nevelőapja felé, így gyorsan én is meghajoltam kissé, nehogy udvariatlannak tűnjek, bár erre a helyzetre most nem voltam felkészülve. Odin fogadta köszöntésünket, majd felállt arany trónjáról, jogara súlyosan dörrent a palota márvány padlóján, majd ajkát szóra nyitotta.

- A fiam azért tért vissza az Őrangyallal Asgardba, mert fontos mondanivalója van és azt akarta, hogy egész népünk tanúja legyen ennek. Hallgassátok Őt, ahogyan Én hallgatom. – ezzel helyet foglalt, a teremre pedig feszült csend ereszkedett. Értetlenül néztem hol Friggára, hogy Odinra, majd Lokira, aki közben fél térdre ereszkedett, kezemet még mindig a kezében tartva, égszínkék tekintete egy pillanatra sem engedte el szemem smaragdzöldjét.

- Egyszer…egyszer azt ígértem neked, hogy úgy vonulsz majd be Asgardba, mint a Királynőm. – kezdte, éreztem, hogy nagyon nehezen jönnek ajkára a szavak. – Most pedig itt van a nap, amikor arra kérlek, hogy légy a Királynőm. – éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, idegességemben egyik lábamról a másikra álltam, kezem megfeszült Loki ujjai között. Úgy éreztem magamat, mintha csapdába sétáltam volna. Láttam Loki arcán, hogy látja és érzi kétségbeesésemet. Szemei szomorúan csillantak meg. – Te…te bíztál és hittél bennem, amikor mindenki elfordult tőlem…elveszett voltam és megtaláltál…elfogadtál, amikor még magamat is gyűlöltem... – éreztem, ahogyan a szememből vékony csíkokban folynak végig a könnycseppek az arcomon. – Haldoklott a lelkem és te a szerelmeddel keltetted újra életre…nem volt családom és te gyermeket adtál nekem. – nézett egy pillanatra a karomban alvó Annarra. Néhány másodperces szünet következett. – Én viszont nem becsültem meg eléggé az ajándékokat, amelyeket tőled kaptam. A csillogást a szemedben és a szívedben, amely világosságot gyújtott lelkem sötétjében. Féltem és rettegtem. Bíztál bennem, de én képtelen voltam bízni. Ridegséggel és kegyetlenséggel fizettem minden kedves szavadért, minden csókodért. – arcomat Annar hajába temettem, hogy ne lássák, mennyire sírok. Láttam, hogy Loki arcán is folynak a könnyek. – Eltaszítottalak magamtól, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. A legnagyobb ajándékot hordoztad magadban, amit csak adhattál nekem, én pedig az életét kértem tőled. – erősen szorítottam magamhoz Annart a szörnyű emlék hatására. – Most pedig itt vagyunk mindhárman…és itt van Asgard egész népe. És bár tudom, hogy semmi okod nincs arra, hogy megbízz bennem, de mégis ígérem neked, hogy életem minden percében azon leszek, hogy legalább egy kis részét jóvá tehessem annak, amit ellened…ellenetek elkövettem. – keze egyre erősebben szorította a kezemet. – Mert szeretlek. – hangja a trónterem legtávolabbi pontján is visszhangzott. – Szeretlek mindkettőtöket. – éreztem, hogy kitör belőlem a hangos zokogás. – Ezért most arra kérlek itt, Asgard egész népe előtt… - állt föl, majd hozzám lépett – hogy légy a Királynőm. – kezében, mint egy varázslat, hirtelen megjelent az a diadém, amit még hónapokkal ezelőtt hagytam itt, amikor először próbáltam őt meggyőzni szerelmemről. Most azonban gyönyörű, zöld smaragd kövekkel volt díszítve. – Azóta is őrzöm… - suttogta úgy, hogy csak én halljam. – Kérlek, légy a Királynőm… - ebben a pillanatban nem létezett a trónterem, nem létezett Odin, senki más. Csak mindaz, amit mondott. Tudtam, hogy milyen nehéz lehetett mindezt elmondania és bevallania. Csak a szemei léteztek, az ajkai, az arca, amely annyi fájdalmat tükrözött.

- Tudod…én mindig…mindig csak azt szerettem volna, hogy a kettőnk személyes poklából sikerüljön egy közös mennyországot teremtenünk… - suttogtam halkan, a sírással küszködve. – semmi mást, csak ezt…

- Tudom… - bólintott. – És én is csak ezt szeretném….Királynőm… - suttogta, majd elém tartotta a diadémot, melynek apró, arany szarvai büszkén meredtek az égnek. Bólintottam.

Aztán már csak a tavasz ízű csókra emlékszem és valami távoli zsibongásra, amely mintha a lelkünk mélyéről tört volna föl.

Végre otthon voltunk. Haza érkeztünk a mi Mennyországunkba.

- Ugye tudod, hogy ez azért egy kicsit gonosz volt tőled? – kérdeztem, miután lefektettem Annart Asgardi lakosztályunkban. – Nem volt túl sok esélyed rá, hogy nemet mondok ott egész Asgard előtt. – léptem elé selyem ruhámban, miközben ő az ágy szélén ült.

- Nos…biztosra kellett mennem. - mondta incselkedve, majd ajkába harapott. – Mert semmit sem ér az életem nélkületek. – fejezte be komoly arccal, majd arcát a mellkasomra hajtotta, karjaival átkarolta a derekamat. – Annyira féltem, hogy nemet mondasz majd…hogy nem hiszel nekem. – karjai még erősebben szorítottak, mélyen beszívta az illatomat.

- Hmmm…olyan, mint a tavasz… - suttogta bele a ruhámba, majd tekintetét rám emelte. – Olyan az illatod, mint a tavasznak. – én hitetlenkedve megráztam a fejemet, éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Lehajoltam hozzá, majd megcsókoltam. – Minden gyönyörű volt, amit mondtál. És tudom, hogy úgy is érzed. Tudom, hogy szeretsz minket. És mi is szeretünk téged. – simogattam meg az arcát. – És tudom, hogy még van valami, ami hiányzik a boldogságodhoz…ahogyan az enyémhez is. – suttogtam, majd leeresztettem két oldalon a ruhám vállpántját, ami így egy az egyben le is hullott rólam. Immár meztelenül álltam előtte, ő pedig elnyíló ajkakkal nézett végig rajtam, az ágyon ülve.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte mély hangján, miközben hátra döntöttem és feltérdeltem az ágyra, combjaim közé véve a csípőjét.

- Igen. – válaszoltam, közben pedig végig simítottam zöld-arany vértezetén, ami érintésem hatására a semmivé foszlott. – Szeretném, ha újra meglátnád a szememben a csillogást…meglátnád a szememben azt, amire vágysz…meglátnád magadat, amilyennek én látnak, amilyennek én szeretlek. – suttogtam a fülébe, a következő pillanatban pedig már én találtam magamat alul. – És bevallom őszintén, roppant kíváncsi vagyok, milyen az, amikor…amikor igazán értékeled, amit a szememben látsz. – incselkedtem most én vele.

- Hmmm… - mosolyodott el sátánian, miközben végig simogatta a testemet. – Remélem, hogy nincs különösebb programod az elkövetkezendő tizenkét órára…

Más volt…lágyabb, érzelmesebb, de ugyanolyan szenvedélyes. Újfajta szerelem, újfajta szenvedély. Teljesebb, felszabadultabb, kétségek és félelmek nélkül. Egy angyal voltam, aki most újra meglátta a Mennyországot. Azt a Mennyországot, amit Apa és fia jelentett a számára.

- Szeretnéd, ha mostantól itt élnénk? – kérdeztem Lokit, majd egy apró csókot leheltem a lapockájára.

- Ott élünk majd, ahol te szeretnéd. – fordult felém, karjában a gyermekünkkel. – Annar mindkét világba tartozik. Mindkét világban vannak emberek, akiknek fontos. Nem szakíthatjuk el őt egyiküktől sem. – csókolta meg Annar fejét. - Még attól a nevetséges bádogembertől sem. – tette hozzá morogva, amitől nekem mosolyognom kellett.

- Akkor tehát? – kérdeztem.

- Addig maradunk, ameddig szeretnéd. Utána pedig haza megyünk…Midgardba.

- És neked nem jelentene problémát, ha ide-oda utazgatnánk a két világ között? – kérdeztem.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Azt mondják, az ember otthona ott van, ahol a szíve dobban. – kezét az arcomra tette, majd finoman megcsókolt. – Ahol Ti vagytok, ott az én otthonom.

Negyvenharmadik fejezet - Remény

Negyvenharmadik fejezet

Remény

- Húúú…ez aztán nem semmi! – néztem körbe ámulattal a szobámon, amely immár gyerekszobaként is funkcionált, legalábbis amíg Annar ilyen kicsi. – Ez egyszerűen gyönyörű! – az egész szoba fel lett újítva (ahogy egyébként az egész ház is) azalatt a rövid két hét alatt, amit már terhességem végén a bázison töltöttem, majd utána Asgardban. Persze minden a legnagyobb titokban történt.

A szobában, azon a falon, ahol Annar gyönyörű kis bölcsője volt, zöld baldachinnal a tetején, a falon festmény díszelgett, egy igazi freskó, amely utalt mind Asgardi, mind pedig Midgardi származására. Gyönyörű volt és különleges, mint Annar maga.

- Köszönöm…ez…ez egyszerűen gyönyörű… - néztem körbe a szobában fátyolos szemekkel.

- Nos, én jobban szerettem volna egy teljes alakos Vasember festményt, amint éppen Apucit püföli, de többiek inkább erre a giccses…izére szavaztak. – mutatott a falra Stark, mire Natasha és Banner mosolyogva összenéztek.

- Hát…az is igazán…szuper lett volna, de azért örülök, hogy az Asgardi-Midgardi lobbi nyert. – nevettem nehéz szívvel. – Annar miatt…

- Jaj, ugyan már! – vette át tőlem Tony a kicsit, majd feldobta a levegőbe, mire Annar hangos kacarászással felelt. – előbb-utóbb majd úgyis szembesülnie kell vele, hogy nem számíthat az apjára.

- Ez nem igaz! – mondtam keményen. Hangom úgy vágott, mint egy kés éle. Tony abbahagyta Annar dobálását, majd kezében tartva rám nézett.

- Tényleg? Akkor miért nincs most itt? – kérdezte.

- Azért nincs most itt, mert mindketten így döntöttünk. – vettem át tőle a kicsit, aki értetlenül nézett hol rám, hogy pedig Tonyra. – Mert mind a ketten felelős szülőként ezt tartottuk most a jó megoldásnak. De ez nem azt jelenti, hogy ez örökre így is fog maradni.

- Felelős szülőként… - ismételte meg Tony. – Higgye el Loree, Loki nem ismeri ezt a szót. Minél előbb elfogadja ezt a tényt, annál jobb lesz Önnek és Annarnak is. – fejezte be, majd óriási léptekkel hagyta el a szobát.

Nagyon rossz érzések vettek rajtam erőt, a következő napokban a Tonyval történt összeveszésünk miatt. Nagyon sokat gondolkoztam azon, amit mondott és be kellett ismernem, teljesen érthető az álláspontja. Ő már azelőtt is szerette és gondoskodott Annarról, mielőbb megszületett volna, még most is azon van, hogy minden kényelmet, boldogságot és biztonságot biztosítson a számára. Olyan volt Annarnak, mint egy keresztapa. És minden egyes szava személyes tapasztalatokon alapult Lokival kapcsolatban. Ő tudta a legjobban, hogy milyen volt az az öt hónap, amíg magányosan, gyermekem apja nélkül éltem, vártam a kicsi érkezését. Semmi jogom nem volt haragudni rá. Tudtam, hogy szavaival csak minket, engem és Annart akart védeni.

Éppen ezért három nap után már igen rossz érzés lett rajtam úrrá, hogy úgy váltunk el, ahogyan. Kezembe vettem a telefont, feltárcsáztam a számát, amit csak J.A.R.V.I.S. vett fel, akinél üzenetet hagytam Tony számára, hogy Annar már nagyon hiányolja.

Annar…annyira gyönyörű volt…annyira különleges. Jó baba, egy igazi ajándék. Sokat sétáltam vele, üldögéltünk a mező közepén, hallgattuk a természetet, a madarak énekét. Szemeiben megcsillant az ég kékje, édesapja háborgó óceánja. Minden mosolya, gügyögése, illata és érintése egy-egy apró csoda volt, amit Lokitól kaptam, ami Őt idézte. Imádtam pufók arcát csókolni, közben beszívni imádnivaló baba illatát, amely olyan volt, mint a lágy, nyári esték andalító puhasága…

A következő pillanatban, mintha egy üstökös húzott volna át az égen, majd landolt, alig két méternyire tőlünk. Hangos kattanással nyílt fel a piros-arany sisak.

- Úgy hallottam, hiányoztam!

- Sajnálom a múltkorit, Tony. – mondtam neki, mikor már a házban voltunk, én pedig hideg limonádét vettem elő a hűtőből.

- Igen, én is… - vonta meg a vállát, mintha csak az ellenkezőjét akarta volna közölni. – De remélem, tudja jól, hogy nem bízhat meg benne. – ringatta Annart.

- Pillanatnyilag semmit sem tudok, Tony. – vallottam be. – csak sodródok az árral. Már régóta úgy érzem, hogy csak sodródok az árral. – ültem le a székre, majd elé toltam a hideg italt.

- Sör nincs? – kérdezte, majd arcomat látva inkább gyorsan felhajtotta a limonádét. Néhány másodpercnyi csönd következett. – Én csak…én csak nem akarom, hogy Annar ugyanazon menjen keresztül, amin Maga keresztül ment. – mutatott rám. – Mert akkor megölöm. – jelentette ki, minden habozás nélkül.

- Én sem szeretném, hogy bármi bántódás érje. Éppen ezért vagyunk most itt. Lokival úgy gondoltuk, hogy… - ebben a pillanatban odakint kavarogni kezdtek a felhők, vészes forgatagot alkotva, majd a következő pillanatban egy óriási fénycsóva ereszkedett a földre. Tonyval mindketten meglepetten és feszülten néztük a házhoz közeledő alakot.

- Tony…azt hiszem, most mennie kellene.

- Ó, kit látnak szemeim? – fogadta Tony Lokit, mert természetesen eszébe sem volt köszönés nélkül elhagyni a házamat. – Csak nem az Őskövület? – láttam Loki arcán a kemény álarc alatt, hogy nem tudja, mit keres itt Tony.

- Szia! Tony csak…csak beugrott  meglátogatni minket. – próbáltam megmagyarázni.

- Igen, beugrottam, mint az elmúlt öt hónapban már annyiszor. De örülök, hogy végre Magának is sikerült ide találnia. – provokálta tovább Lokit, aki közben olyan pillantásokkal bombázta, mikor meglátta kezében Annart, hogy csodáltam, nem esik össze holtan.

- Tony, kérem… - léptem hozzá hevesen dobogó szívvel.

- Hát jól van…nem alkalmatlankodom tovább. Hagyom, hagy játssza el az „Istenség” a jó apukát. – szúrt még oda egyszer, majd befektette Annart a bébi-hordozóba. – Na, akkor én megyek is. – indult el az ajtó felé, amelyen túl ott állt nyitott páncélja. – Aztán csak ésszel! – mutatott rám, még mielőtt kilépett volna az ajtón. Két másodperc múlva már sehol sem volt. Csak a hideg csend maradt utána.

- Tony barát… - próbáltam megtörni a kellemetlen csendet. – És van egy…stílusa…de ezt már eddig is tudtad. – magyarázkodtam, bár nem igazán volt miért. Loki minderre nem reagált semmit.

- Remélem nem baj, hogy ilyen gyorsan jöttem. – lépett közelebb. Most nem a rá jellemző vértezetet viselte, hanem egy fekete bőr nadrágot, egy zöld, hosszú ujjú inggel, amelynek szabása és óarany hímzései Asgardot idézték.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Mondtam, hogy bármikor jöhetsz, ha látni akarod Annart.

- …és téged. – lépett hozzám. Szemeivel az arcomat tanulmányozta, a reakciómat várva. Nekem viszont gombóc volt a torkomban. – Nagyon hiányoztatok…mindketten… - mondta, majd egyik kezemet kezébe fogta. Ebben a pillanatban Annar hangot adott abbéli nemtetszésének, hogy bizony elhanyagolva érzi magát. Hangos hisztizésbe kezdett, amíg ki nem vettem a bébi-hordozóból, és apja kezébe nem adtam. Könnyet csalt szemembe a látvány, mennyire örülnek egymásnak. A nap hátra lévő részében el sem lehetett őket választani egymástól. Annar még úgy is aludt napközben, hogy közben Loki egyik fekete tincsét szorongatta apró kis markában.

Sötét volt, Annar békésen aludt kiságyában, mi Lokival pedig szótlanul feküdtünk az ágyban egymás mellett, a másik arcát nézve. Annyi érzés, annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy képtelen voltam akár egyet is szavakba önteni. Valami végletes szomorúság áradt szét bennem, mardosó űrt éreztem a lelkemben, amellyel nem tudtam mit kezdeni és amely megrémített.

Bár egy ideig tagadtam magam előtt, de most, hogy itt volt velem, már tisztán éreztem: Loki és közém hidegség férkőzött. Száz csatát végig harcoltam érte, ismertem a testem és lelkem minden apró rezdülését, amivel szerettem és kívántam őt. De most valami megváltozott…

Valahogy minden érzés, ami bennem volt iránta, megfakult, eltűnt a csillogó ragyogás, a tavasz őszbe fordult.

- Már nem látom a csillogást a szemedben, amikor rám nézel. – suttogta halkan az éjszakába. Szavai mintha csak saját, sötét gondolataimat tükrözték volna vissza. Akkor eszméltem csak rá, hogy keze finoman az arcomon pihen. Képtelen voltam hazudni neki.

- Annyi minden történt… - suttogtam én is halkan. – Annyi fájdalom… - csuklott el a hangom, miközben Loki remegő kezekkel simogatta a homlokomat. – Olyan szép lehetett volna…és csak boldog akartam lenni…én csak boldog akartam lenni veletek! Hogy te is boldog légy! – törtek elő a könnyek a szememből. – Te viszont olyan dolgokat mondtál és tettél…hogy lehettél ilyen kegyetlen??? Hogyan tehettél ilyet velünk??? – egyik pillanatról a másikra tört ki belőlem a hisztérikus sírás, az elmúlt hónapok visszafojtott fájdalma. Egyik kezemet a szájam elég tettem, nehogy hangos zokogásom felébressze a kicsit. Loki szorosan magához ölelt, másik kezemet az arcára tette, tudtam, azt szeretné, hogy szavak nélkül lássam a gondolatait, érzéseit, hogy ő is mennyire szenved. De most képtelen voltam együtt érezni vele, kezemet elhúztam arcáról. Csak az én fájdalmam létezett, a keserűségem és az elkeseredettségem, hogy talán örökre meghalt bennem a szerelem, amit Loki iránt éreztem.

Másnap reggel, mikor felébredtem, szörnyen éreztem magamat. Loki nem volt ott mellettem, először azt hittem, szokásához híven vissza menekült Asgardba, de meghallottam Annar hangját a nappali felől, így tudtam, még itt van édesapja is.

- Ne haragudj a tegnap este miatt. – mondtam őszinte megbánással a hangomban, majd átvettem tőle a kicsit, aki láthatóan alig várta a reggeli étkezést.

- Nincs miért elnézést kérned. – intett a fejével Loki. – Mindenben igazad van. – ismerte be. – Leültem a kanapéra, majd a mellemre vettem éhes gyermekünket. – Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra minden ugyanúgy, mint régen. – folytatta. – De semmi másra nem vágyok, csak hogy újra láthassam a csillogást a szemedben. – mondta halkan, majd ajkaival finoman megcsókolt. Puha volt, édes, de most nem éreztem a tavasz bódító illatát. Nem is tudtam azt a viszonzást nyújtani, amit kellett volna. Ajkai eltávolodtak, szemei szomorúan néztek rám, tudtam, gondolataim megint elárultak. – Ígérem neked, hogy újra fogod érezni… - döntötte homlokát az enyémnek. – Ígérem neked…

Teltek a napok és Loki maradt. Együtt éltünk, együtt töltöttük az időt és együtt gyönyörködtünk a kisfiunkban. Láttam éreztem, ahogyan Lokiban megváltozik valami…ahogyan megváltozik benne a világ. Mikor megérkezett hozzánk, éreztem, lelkében vihar dúl. De ez nem a szokásos vihar volt, a gyűlölet, a harag és az elveszettség vihara. Hanem az a vihar, amelyet démonszárnyak eszeveszett suhogása keltett a lelkében. Tudtam, mindennél jobban éreztem, hogy felvette velük a harcot, minden egyes kis porcikájával próbálja őket kivetni magából és egy új világot építeni a sivárság helyére. Egy világot, amelyben boldogság van, szeretet és szerelem, amelyben Én vagyok és Annar.

Teltek a hetek és olyan dolgokat tapasztaltam, amelyek más embernek apróságnak tűnhettek, de nekem a világot jelentették…arcán az a két, apró kis gödör, amit csak akkor láthattam meg, mikor széles mosollyal, gyöngy fogait kivillantva játszott a kisfiunkkal…az őszinte nevetés, amelynek hangját most hallhattam először…mind-mind egy-egy apró kis csoda volt…

A nappalokat általában házon kívül töltöttük, élveztük a napsütést, a természetet és egymás közelségét…Egy fa tövében ülve mesekönyvekből olvastam fel, amíg Loki feje az ölemben pihent, kezemmel az arcát simogattam, gyermekünk pedig a mellkasán feküdt. Csodálatos órák voltak.

Kicsit féltem, hogy Loki vajon mit fog szólni a  Midgardi mesékhez, amelyeken nálunk nőnek fel a gyermekek, de ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta, mint Annar, azzal a különbséggel, hogy ő egyszer sem aludt el közben. Néha olyan érzésem volt, mintha új gyermekkort építene magában…mintha magába szívna mindent, magának érezne minden gyermekkori csodát, amelyet most Annar átél. Ahogyan teltek a hetek, éreztem, a szívébe egyre inkább béke költözött, a démonok szépen, lassan elhallgattak, majd meghaltak benne. Csodálatos és hihetetlen volt látni ezt a változást. Én viszont mégis szomorú voltam…a lelkem mélyén valamiért nem akart elhallgatni egy sötét hang…visszatartott attól, hogy én is újra át tudjam magamat teljesen adni ennek az érzésnek…a boldogságnak…a szerelemnek…és Loki tudta ezt.

Hirtelen a csókját éreztem a tenyeremben, amely eddig az arcán nyugodott. Észre sem vettem, hogy ennyire elkalandoztam. Tudtam, hogy megint nyitott könyv voltam előtte, akárcsak az, amely most a kezemben volt. Lenéztem rá, arca békés volt, ám mégis szomorú. Kezét felnyújtotta és arcomra helyezte. Nem akartam sírni, de szememből mégis legördült egy könnycsepp. Ő ujjával letörölte majd becsukta szemét, fejét kissé elfordította, kezeit átfonta Annaron.

Én pedig tovább olvastam…

Az éjszakák voltak a legnehezebbek…akkor jött elő minden érzés...minden fájdalom és minden kétség. Lassan másfél hónapja éltünk együtt, anélkül, hogy Loki akár egy percre is magunkra hagyott volna minket. Eddig ez volt a leghosszabb idő, amit együtt töltöttünk. Egyszerre volt csodálatos és nagyon szomorú időszak is egyben.

- Mikor voltál a legboldogabb…vagy igazán boldog, amióta ismersz? – kérdezte halkan a sötétben. – Már ha volt ilyen…

Nem kellett sokat gondolkodnom. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor újjászületésem után egymás mellett ébredtünk, aztán… - nem szóltam semmit, csak kezemet az arcára tettem. Ajka mosolyra húzódott.

- Annyira reméltem, hogy ezt mutatod majd… - húzódott közelebb. – Maga volt a tökéletesség. – suttogta, majd ő is az arcomra tette a kezét. Magamat láttam, az ő szemén keresztül. Hogy milyen voltam, milyennek látott engem azokban a pillanatokban, amikor először lettem az övé. Éreztem, hogy elpirulok, az elém táruló képeket látva, a légzésem pedig felgyorsul. Fájdalmasan szép emlék volt…”talán Annar is akkor fogant meg”… - gondoltam, majd levettem arcomról Loki kezét.

- Sajnálom… - mondta Loki szomorú arccal. Én viszont nem tudtam, mire gondol. – Sajnálom, hogy akkor nem tudtam értékelni és megbecsülni, amit a szemedben és a gondolataidban láttam. – szeme elfátyolosodott. – Most bármit megadnék azért, hogy újra láthassam…hogy újra érezhessem…hogy újra az enyém legyél. – szavai fájdalmasan őszinték voltak, éreztem, hogy engem is fojtogat a sírás. – Annyira gyönyörű voltál…és minden, amit benned láttam…ahogy szerettél…ahogyan befogadtál… - úgy éreztem, hogy a fájdalom szétveti a szívemet.

- Szeretlek most is. – mondtam neki. – Képtelen vagyok nélküled létezni…

- Csak…csak mond, hogy van rá esély, hogy egyszer…egyszer újra láthatom azt  benned…és hogy egyszer még te is olyannak láthatsz engem… - suttogta remegő hangon, közben pedig görcsösen magához szorított. Éreztem rajta, hogy fél. Félelem volt ez, pánik, hogy végleg elveszít engem…minket…én pedig vele rettegtem.

Csak teltek a napok és a hetek…talán fel sem fogtuk, milyen gyorsan. Repült az idő. Mikor egyik reggel ránéztem a naptárra, akkor tudatosult bennem, hogy lassan már több, mint két hónapja annak, hogy Annar megszületett és hogy együtt élünk ebben a furcsa hármas helyzetben. Gyerekkoromban mindig azt mondták nekem, hogy az idő akkor röpül, ha boldogok vagyunk, akkor észre sem vesszük a múlását. Ekkor döbbentem rá, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok ezzel az új élettel, Lokival és Annarral. Nem remegek a holnap miatt, mert valahogy minden annyira természetes, olyan tökéletes…mégis ez a tudat volt az, ami most kissé megrémített. A tökéletesség érzése.

- Hogy ízlett a vacsora? – kérdeztem Lokit, miután visszatért a hálószobából, ahol lefektette éjszakára Annart. Szépen, lassan kezdett hozzászokni az olyan Földi rutinokhoz, mint a reggeli, ebéd és vacsora. Bár egyes Asgardiaknak, példának okáért Volstaggnak olyan étvágya volt, hogy egy helyben fel tudott falni egy egész marhát, Lokit nem ilyen fából faragták. Meg voltam róla győződve, akár egy hétig is elélne étel- vagy ital nélkül. De igyekeztem őt bevezetni eme földi élvezetekbe is.

- Igazán ízletes volt. – válaszolta, majd mosolyogva, egyik kezemnél fogva finoman a nappali felé húzott.

- Mi az? – kérdeztem nevetve, mert nem tudtam, hogy mit szeretne. A nappaliban félhomály uralkodott, a lejátszóból andalító zene szólt, halkan, nehogy az emeleten alvó gyermekünket felébressze. – Miért jöttünk ide? – kérdeztem, mire Loki pajkosan elmosolyodott.

 – Az emberek mit szoktak zenére csinálni? – kérdezte, a következő pillanatban pedig közelebb húzott magához, egyik kezét a derekamra vonta, a másikat pedig végig csúsztatta kézfejemen, majd ujjait összekulcsolta az enyémmel.

- Istenem, ez most komoly? – ráztam meg a fejemet, miközben zavartan nevetgéltem, mint egy kamasz. – Hát Asgardban is szoktak ilyet? – próbáltam valahogy elterelni a figyelmet a kellemetlen szituációról.

- Miért, talán azt hitted, Asgardban, az Istenek honában nem létezik zene? – kérdezte félig ironikusan, szája sarkában mosoly bujkált.

- Nem, egészen biztos voltam, hogy létezik nálatok is zene…csak a tánc…valahogy…

- Miért, talán úgy gondolod, nálunk mindenki olyan bumfordi, mint Volstagg? – kérdezte, majd egy elegáns mozdulattal megpördített a tengelyem körül, majd karjai ismét körém fonódtak. – Esetleg olyan falábú, mint Hogun? – fordult most meg ő olyan kecsesen, hogy egy balett művész is megirigyelte a teljesítményét. Mögöttem állt, karjaival átfogta a derekamat. – Vagy esetleg olyan nehézkes, mint az én drága bátyám? – kérdezte végül, miközben egy elegáns mozdulattal újra maga felé fordított, majd hátra döntött, de karja erősen tartott. Egy aprót sikkantottam meglepetésemben, a következő pillanatban vissza húzott, ajkán mosoly játszott, kivillantotta apró, ragadozó fogait.  Karjai erősen tartottak, arcán kirajzolódott a két kis gödröcske. Én is mosolyogtam…és mosolygott az egész lelkem. Megérintettem az arcát és akkor újra megéreztem…

A tavasz illata édesen, hívogatóan áradt felém, mindennél jobban kívántam, hogy a rózsaszín ajkakról felihassam az életet adó nedűt. Gondolkodás nélkül tapasztottam ajkaimat az övéire. Először csak egy apró csók volt, amilyet még most is gyakran váltottunk. Ő rám nézett szomorú, kék szemeivel, aki tisztában van vele, hogy csak annak a nőnek és annak az érzésnek az árnyéka csókolta meg, akit egyszer szeretett és aki egyszer szerette. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, ajkaimmal ismét az övét ízleltem, a tavasz illata egybe fonódott a minket körbe fonó energiával és veszett kavargásba kezdett. Mikor megérezte csókomat, a csókot, amely szívem és lelkem legmélyéről fakadt, kezeivel erősen magához szorított, mintha csak belém kapaszkodna, az érzésbe, a reménybe…ebbe a törékeny, pillanatnyi káprázatba…

Csókja más volt, mint eddig bármikor. Annyi érzés volt benne, annyi finomság, annyi elfojtott fájdalom és vágy…Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal még mindig szorosan fogta a derekamat, közben pedig itta a gondolataimat. És én is az övét. Ez volt az az összhang, amivel egy felsőbb hatalom megajándékozott minket és amelyet ezidáig még soha nem éltünk át.

Miután percekkel később véget ért hosszú, reménnyel teli csókunk, még hosszú percekig álltunk ott, egymást ölelve, majd Loki kézen fogott és a hálószobába vezetett. Semmi nem lett volna könnyebb azon az éjszakán, mint megtapasztalni a teljességet. Mi mégis semmi mást nem csináltunk, csak egymás mellett feküdtünk, Loki pillantása csillogó szemeimben gyönyörködött, én pedig újra és újra éreztem és megízleltem a tavaszt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, mintha csak attól féltünk volna, ha bármelyikünk hangosan kiejti ajkán a nyilvánvalót, huss, eltűnik, mintha csak valami törékeny káprázat lett volna. De nem így történt. A remény egész éjszaka velünk maradt, a mosolyunkban, az érintésünkben, a gondolatainkban és az illatunkban.