Tizedik fejezet - Pánik

Tizedik fejezet

Pánik

Néma csöndben mentünk végig a folyosón, egészen a tantermünkig. Érezhető volt a feszültség, szinte hallottam, ahogyan Loki a fogát csikorgatja. Hozzá volt szokva, hogy mindent azonnal megkap, amit csak szeretne, az, hogy nem voltam hajlandó azonnal elárulni, mit is közölt velem Fury igazgató, nem igazán tetszett neki.

- Ki vele! Mit mondott? – vetette oda keményen, amikor éppen csak becsukódott mögöttünk az ajtó. Más körülmények között rászóltam volna a nem kívánatos stílusa miatt, de most ez sem tudott érdekelni.

- A Tanács türelmetlenkedik. Látni akarják, hogy mire jutottunk. – lezuhantam az egyik székre – Ki akarnak minket próbálni. Hogy hogyan működünk együtt. Látni akarnak egy közös tréninget a Bosszúállókkal. Ez igazából egy…egy imitált harc csoportokra bontva és…

- Ennyi az egész? – nevetett fel ironikusan. – Ettől volt annyira megrémülve? – körbe sétálgatott a szobában, mint aki ismét börtönbe van zárva. – Isten vagyok, nem egy háborút harcoltam már végig. Nem gondolja, hogy megijedek egy kis játéktól? Én készen állok! És maga is harcos! Én örülök, hogy végre megmutathatjuk, hogy…

- Hogy mit??? – csattantam fel. – Lehet, hogy úgy érzi, készen áll és úgy érzi, hogy én is készen állok. De ez közel sem jelenti azt, hogy mi ketten bármi ilyesmire készen állnánk. Ha tudni akarja, véleményem szerinte nem létezik olyan, hogy „mi”. Csak Maga van és Én vagyok. Villanásokat látunk egymás életéből, gondolataiból és érzéseiből, de ez semmi! Érti? SEMMI!!! Fogalma sincs róla, hogy milyen kapcsolatnak kellene lennie kettőnk között ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálhassunk terepen együtt dolgozni. Úgy gondolja, hogy ez már elég, mert a Maga életében az, ami kettőnk között van már szoros köteléknek számít. De ez kevés. Ez semmit nem ér majd, ha harcolnunk kell, ha távol lesz majd tőlem. Nem fog elérni és én sem fogom elérni. Nem fogom tudni megvédeni!!! Van róla fogalma, hogy ez milyen érzés nekem??? Tudom, hogy magát nem érdekli, de nekem ez az életem része! Egy pillanat alatt ki fog törlődni az agyából minden, amit az elmúlt két hétben tanult és megtapasztalt. Nem fog törődni velem, nem fog törődni VELÜNK, csak megy a saját feje után önző és vakmerő módon, ahogyan mindig is teszi.

- Értem…szóval engem hibáztat azért, mert nem alakul ki közöttünk olyan kapcsolat, amilyennek kellene. Pedig mindig azt mondja, hogy milyen gyorsan haladunk, és…

- Nem, nem érti!!! Én itt most nem a gyakorlati dolgokról beszélek, nem a telepátiáról! Az csak részletkérdés! De itt bent – a mellkasomra mutattam – nincs meg közöttünk a kapcsolat! Továbbra is csak két idegen vagyunk egymásnak, akik eljátsszák, hogy teret engednek a másiknak az éltükben! De ez csak hazugság, semmi több!

- És persze ennek is ÉN vagyok az oka, ugye? Miattam van az egész??? Erre célozgat ugye? – Loki szeme villámokat szórt. – De ugye tudja, hogy kettőnk közül nem csak én vagyok az, aki nem teregeti ki élete minden fájdalmas, nem kívánt pillanatát a másik előtt! Maga is ugyanannyira hibás ebben, mint én! – mutatott rám. Rajtam úrrá lett a kétségbeesés, éreztem, hogy fojtogatnak a könnyek.

- Elhiheti nekem, hogy én próbálkozom! Nem először csinálom ezt és nagyon jól tudom, hogy mit kell megtennem és azt is, hogy mit várhatok viszonzás képpen. De egyszerűen…egyszerűen képtelen vagyok megtenni! – a hangom hisztérikussá vált, könnyek folytak végig az arcomon. – Bármennyire is szeretném megmutatni, vagy megosztani magával, nem sikerül! Annyira szeretnék megbízni Magában, azt érezni, hogy Önre bízhatom az emlékeimet, a fájdalmamat, az életemet…de…de csak az jár a fejemben, hogy visszaélne vele! Hogy felhasználná ellenem akkor és ott, amikor a legnagyobb fájdalmat okozhatja vele. Én pedig már így is szenvedek tőlük eleget. Néha úgy hiszem, hogy összeroskadok a súlyuk alatt. – képtelen voltam abbahagyni a sírást…néhány másodpercnyi szünet következett, Loki pedig átható tekintettel és összeszorított ajkakkal nézett rám. – Képtelen vagyok közelebb kerülni Magához. Sem Önből nem tudok többet megkapni, sem pedig magamból nem vagyok képes többet adni…igen, igaza van, én is ugyanolyan hibás vagyok… - vallottam be, majd letörölgettem a könnyeket az arcomról. – Holnap időben legyen itt, mert délután már valószínűleg megérkezünk a kiképző-bázisra. Addig valamennyire fel kellene készülnünk. – mondtam remegő hangon, majd kiléptem az ajtón.

Egész éjszaka forgolódtam. Szégyelltem magamat a kiborulásomért, de őszintén lesokkolt a hír, hogy alig egy nap múlva Lokival élesben is be kell mutatnunk, hogyan is dolgozunk közösen. Annyi régi, fájó emléket ébresztett bennem a gondolat, hogy újra ott leszek a S.H.I.E.L.D. kiképző központjában, azon a terepen, ahol…ahol VELE gyakorlatoztam először, túl sok volt ahhoz, hogy gyomorgörcs nélkül tudjak rá gondolni.

Tudtam, hogy milyen kapcsolat volt köztem és közte, amikor először álltunk ki harcolni és azt is jól tudtam, hogy most hol állunk Lokival. Nem álltunk készen. Meg kell őt védenem, de tudtam, hogy képtelen leszek rá. Egy Őrangyalnak pedig nem létezik ennél szörnyűbb gondolat…

Mégis úgy éreztem, hogy most én hibáztam. Saját mániákus, görcsös félelmemet töltöttem ki Lokin, igazságtalan voltam vele. Nem ő akart gyakorlatozni és nem ő siettette körme szakadtáig a dolgokat. Az pedig, hogy egy vállrándítással elintézi az egészet, tőle egyszerűen csak egy természetes reakció volt. Nem lett volna szabad így harapnom rá.

Fel-alá járkáltam a szobámban és nem tudtam, hogy mit tegyek. Igazából nem tudtam hova sorolni azt, ami ma történt. Ez is egy az összeveszéseink közül, ami után majd egyikünk ismét nem fog megjelenni a másnap reggeli szeánszon? Vagy csupán egy intenzív vélemény csere volt, amely után mindenki elgondolkodik majd és holnap úgy folytatjuk, mintha semmi sem történt volna?

Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, tudtam, hogy addig nem lelek békére, ameddig nem beszélek Lokival. Lassan már éjfél is elmúlt, de nem érdekelt. Felöltöztem és kiléptem kabinom ajtaján. Senki nem volt a folyosón, éjszakára mindig csak minimális legénység teljesített szolgálatot a hajón. Próbáltam hangtalan léptekkel közeledni az Asgardi Istenek Midgardi lakóhelye felé, ám közben úgy éreztem, szívem heves dobogása áthallatszik a falakon. Aztán egy pillanat múlva valami megállásra késztetett. Erős bizsergés járta át a testemet, melytől a szívem még gyorsabb iramra váltott. Lelassítottam a lépteimet, mígnem majd teljesen egy helyben álltam. Ekkor a folyosó kanyarulata mögül elő lépett Ő. Annyira hihetetlen volt és mégis annyira természetes.

Ő még jobban meglepődött, mint én, másodperceken keresztül álltunk így egymással szemben, mintha nem tudnánk eldönteni, melyikünk szólaljon meg előbb és ha meg is szólalunk, vajon törjük-e meg a csendet, vagy hangos szavak nélkül mondjuk el azt, ami a szívünket nyomja.

- Én azért jöttem…csak azt akartam…azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy ma kiabáltam magával és…és igazságtalan dolgokat mondtam…csak…csak nagyon hirtelen jött ez az egész, én pedig…én pedig pánikba estem. – pillantásom ide-oda rebbent Loki arca, a padló és a fal között. Rettenetesen zavarban voltam. – Nagyon…nagyon sok rossz emléket kelt bennem ez a helyzet és nagyon sok kétséget. Leginkább magammal szemben. És ezt sajnos Magára vetítettem most ki, ami rémesen igazságtalan volt. Ahogyan azt a végén mondtam…ugyanúgy az én hibám is minden, mint a Magáé. És…és szeretném, ha holnap megpróbálnánk együtt…ha kihoznánk egymásból a maximumot…ne magunkért, hanem egymásért. És azért hogy megmutathassuk a Tanácsnak és a Bosszúállóknak, hogy milyen jó csapat vagyunk. Próbáljuk meg egy nap erejéig félre tenni a kétségeinket. Aztán majd…majd dolgozunk tovább. – fejeztem be, idegesen álltam egyik lábamról a másikra. – Azt hiszem, ha ez így megy tovább, lassan de biztosan a bocsánatkérés mesterei leszünk… - nevettem keserűen, majd a falnak támaszkodtam. Ő lassú, hangtalan lépteivel közelebb lépett, kezét az arcomra tette.

„Holnap reggel folytatjuk. Most aludjon.” – hallottam mély, andalító hangját a fejemben. Nem szóltam semmit, csak bólintottam és vissza indultam a kabinomba. Az úton ötlött fel bennem, hogy Loki vajon mit keresett a folyosón ilyen késő este…”talán ő is éppen hozzám indult?” – gondoltam magamban. Jó lett volna tudni, hogy mit mondott volna.

Úgy vetkőztem le, mint egy lassított felvétel. Éreztem, hogy mentálisan teljesen le vagyok fáradva. Az örökös harc magammal és Lokival, hogy mindig résen kell lennem, meg kell osztanom az elmémet, de közben el is kell rejtenem egy részét, teljesen kimerített. Mikor végre letettem a párnára a fejemet, tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, hogy magával ragadjon az álom.

„Jó éjszakát…” - hallottam ekkor egy alig hallható hangot a fejemben. Összetéveszthetetlen hang volt ez, mély, egyszerre érdes, de mégis bársonyos. Hihetetlen volt, de tudtam, mégis igaz. „Megcsinálta!” – gondoltam, majd mély álomba zuhantam.

Másnap reggelt Loki ért előbb a tanulószobánkba, már ott találtam Őt, amint az üvegfalon keresztül a felkelő napot tanulmányozza.

- Már azt hittem, nem fog jönni. – mondta, majd felém fordult. – Ó, szörnyen néz ki… - ráncolta össze a szemöldökét.

- Köszönöm, igazán kedves, minden nő ezt szeretné hallani korán reggel… - morogtam, miközben próbáltam valahogy kimasszírozni szemem alól a táskákat.

- Talán rosszul aludt? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha pontosan tudná, hogy rosszul aludtam, csak éppen szeretné kiélvezni a helyzetet, hogy az én szájamból hallhassa.

- Na jól van, szerintem inkább térjünk a tárgyra. Alig néhány óránk van, mielőtt megérkezünk. Fury pedig nem fog várni. – próbáltam a beszélgetést a kívánt mederbe terelni. – Meg kell beszélnünk, hogy akció közben hogyan is tudunk együtt dolgozni és mik azok a szabályok, amelyeket be kell tartanunk annak érdekében, hogy megmaradjon kettőnk között a kapcsolat és Maga a pajzs védelmét élvezze. – léptem oda a székemhez, majd leültem és szépen megvártam, amíg ő is helyet foglalt velem szemben.

- Hallgatom. – mondta, miközben szája sarkában apró mosoly bujkált. Rettenetesen tudott zavarni, hogy nem tudtam, mi jár éppen a fejében. Bármelyik pillanatban bele nézhettem volna, de nem vitt rá a lélek. Egy részről, mert megígértem neki, hogy soha nem nézek bele erőszakkal a fejébe, más részről pedig titkon féltem is attól, hogy mit látnék ott…talán jobb nem tudni róla…

- Amiket most fogok mondani, azok nagyon fontos dolgok. Tudom jól, hogy nagyon nehéz lesz betartani ezeket a szabályokat, de ha egyet is felrúgunk közülük akkor megtalálják a gyenge pontunkat és sebezhetővé válunk. – próbáltam felvezetni, miközben ő feszülten figyelt. – Három fontos alappillére van közös akcióknak, amelyeket be kell tartani, különben mindkettőnk élete veszélybe kerülhet. – kezdtem. Az első, hogy az egész gyakorlat alatt kapcsolatban kell maradnunk. Tudom, hogy még nagyon kevés ideje ideje gyakoroljuk együtt a telepátiát és a gondolat átvitelt és ez nagy koncentrációt igényel Magától, ami harc közben valószínűleg nem megoldható. Én valószínűleg utat találnék Önhöz telepatikusan, de ha nem koncentrál eléggé, akkor nem fogja meghallani. – figyeltem az arcának minden rezdülését, hátha elárulja, mire gondol éppen, de arca továbbra is kemény maradt, mint a márvány. Csak szemei és összeráncolt szemöldöke tanúskodtak róla, hogy odafigyel arra, amit mondok. – Éppen ezért valahogyan meg kell oldanunk a kommunikációt. Ha nem megy gondolati úton, akkor használjuk a jól bevált módszer… - tartottam egy kis hatásszünetet. – majd kiabálunk egymásnak. – rándítottam meg a vállamat. A második fontos dolog az, hogy figyelnünk kell a másikra. Ez nem is annyira az én oldalamról fontos, hiszen én szinte folyamatosan Magára fogok koncentrálni, mert tudnom kell, mikor van szükség a pajzs erősítésére, vagy mikor gyűjthetek egy kis energiát. Ez a dolog inkább Magára vonatkozik. Mivel az én adottságom deffenzív, így én nem tudok támadást kivitelezni. És bár a pajzs engem is véd, de sokkal kisebb hatásfokkal, mint Magát, hiszen az erejét Önre koncentrálom. Így, ha bajba kerülök, ha engem találnak meg…ha egy valós szituációban rájönnek, hogy mi és ki is vagyok én és engem vesznek tűz alá, akkor Magának is oda kell figyelnie arra, hogy velem mi van, mert különben egyszer csak azt veszi észre, hogy megszűnt a pajzs Maga körül…

- Isten vagyok…az azért még nem a világ vége… - én csak pislogtam rá és azt kérdeztem magamtól, hogy vajon tényleg nem ért, vagy nem akar megérteni dolgokat?

- Igen, minden bizonnyal így van…és bár tudom, hogy ez nem igazán érdekli, de remélem, tisztában van vele, ha megszűnik a pajzs, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy én már holtan fekszem valahol a csatamezőn… - erre a megjegyzésemre nem szólt semmit, csak összecsücsörítette a száját, majd kezeivel a ruháját kezdte el babrálni. – Na jó – sóhajtottam csalódottan – akkor kettővel megvolnánk…a harmadik pedig…a harmadik talán a legfontosabb. Soha…érti? SOHA ne menjen tőlem olyan távolságra, ahol már nem érheti el a pajzsom! Valamilyen úton-módon tudnom kell róla, hogy éppen merre készül és hová megy, hogy követni tudjam, különben nem tudom megvédeni…Maradjon velem!