Huszadik fejezet - Vallomások

Huszadik fejezet

Vallomások

Nagy levegőt vettem, majd felnéztem. Loki összevont szemöldökkel állt fölöttem, ismertem jól ezt a nézést.

- Igaz… - kezdtem. – Szerettem Őt…az életemnél is jobban szerettem. – suttogtam, miközben könnyek gyűltek a szemembe.

- Szóval…egy pár voltatok… - mondta ki nehezen a szavakat.

- Tudod…tudod nagyon erős volt kettőnk között a kapcsolat. Mindent láttunk a másikban… - egy kis szünetet hagytam, becsuktam a szememet, hogy sikerüljön legyőzni a feltörő emlékeket. – Előbb tudtam, hogy szerelmes, mint Ő maga… - az emlékek újra, elemi erővel rohantak meg, szinte sajgott a mellkasom a fájdalomtól - és azt is, hogy nem belém. – keserű mosollyal néztem fel Lokira. – Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez mennyire megnehezítette a közös munkánkat. – láttam, hogy Loki agyában veszett gyorsasággal járnak a fogaskerekek.

- És ő tudta, hogy….

- Szeretem? – fejeztem be a mondatot azzal a szóval, amit neki oly nehezére esett kiejteni. – Igen, tudta…és szenvedett attól, hogy boldogtalan vagyok…még ha próbáltam is elzárni előle ezeket az érzelmeimet és gondolataimat.

- Mint előlem ezt a titkodat… - vágta rá azonnal, de én direkt nem vettem fel a kesztyűt.

- Amikor…amikor meghalt…amikor elveszítettem Őt…valahol én is meghaltam. Az energia, ami körülvett, megszűnt létezni. Egyszerűen…egyszerűen elpárolgott, mintha soha nem is lett volna. Idegösszeomlást kaptam és hónapokig a S.H.I.E.L.D. egyik kórházában feküdtem. Ezért is nem találkoztunk egy évvel ezelőtt, amikor meg akartad hódítani a Földet. – magyaráztam.

- Örülök, hogy nem akkor találkoztunk. Megöltelek volna. – mondta kimérten.

- Szívességet tettél volna. – vágtam vissza. Csend ereszkedett közénk. Nem kellett Loki fejébe látnom ahhoz, hogy tudjam, ezer olyan kérdés jár most a fejében, amelyet jogos tesz fel magának az adott helyzetben és amelyeket nekem is fel akar tenni. – Tudom, hogy kérdezni akarsz. Kérdezz nyugodtan. De félek, nem fogok tudni neked rá válaszolni. – néztem rá, miközben letöröltem arcomról a könnyeket. Szemeit végig járatta az arcomon, majd feltette a kérdéseit.

- Azért szerettél bele, mert ő volt az Őrzött?

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Fogalmam sincs. Nem tudom megmondani, hogy vajon akkor is beleszerettem volna-e Mattbe, ha csak egy sima ügynök a S.H.I.E.L.D.-nél, vagy eladó az egyik supermarketben… - ráztam meg a fejemet. – Éjjel-nappal együtt voltunk, ismertem az egész életét, a gondolatait, az érzéseit…és egyszercsak…egyszercsak azt vettem észre, hogy szeretem…Nem úgy, mint a barátomat és nem úgy, mint az Őrzöttemet…hanem szerelemmel… - Loki egy ideig emésztgette, amit mondtam, én pedig tudtam jól, hogy a legnehezebb kérdés még hátra van.

- És én? Mit érzel irántam? – kérdezte mélyen zengő hangján. Kezét közben arcomra helyezte. Tudtam, azért, mert nem akarja, hogy hazudjak neki, vagy bármit is eltitkoljak, elrejtsek előle. Éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

- Mit szeretnél hallani? – kérdeztem, hátha így előbb véget ér a kínzás.

- Csak az igazat. Mindig csak az igazat szeretném tudni. – mondta, miközben keze még szorosabban fonódott az arcomra. Nagyot sóhajtottam. Lokival kapcsolatban minden olyan kusza volt bennem, erről a kuszaságról beszélni pedig több volt, mint veszélyes.

- Nos, nagyon…különleges vagy a számomra…nagyon…felkavaró és…és izgalmas. De egyben félelmetes is. Én nagyon…szépnek látlak téged…és szeretnélek…szeretnélek boldognak látni… - láttam az arcán, hogy issza a szavaimat. Ajkai kissé elnyíltak, rájöttem, egyáltalán nem esik nehezemre tényleg úgy érezni, hogy felkavaró és izgalmas… - De nem…nem vagyok beléd szerelmes… - ráztam meg a fejemet. – Megnyugodhatsz.

- Nyugodt vagyok. – mondta színtelen hangon, majd levette arcomról a kezét. – És ki volt az a nő? A szőke hajú? – kérdezte határozott hangon, közben elfordult, hogy ne láthassam az arcát.  Rögtön gondolhattam volna, hogy ez sem kerülte el a figyelmét.

- Alison. – mondtam ki a számomra oly súlyos nevet. – Ő volt Matt szerelme. – Loki szeme ismét érdeklődést tükrözött. – Vele járt együtt. Nagyon szerelmesek voltak. Alison mégis örökké féltékeny volt kettőnk kapcsolatára. Aztán…aztán amikor elveszítettem Mattet…

- Akkor azzal vádolt, hogy direkt hagytad meghalni… - fejezte be helyettem a gondolatot.

- Igen. Azt mondta, hogy azért hagytam meghalni, mert nem lehetett az enyém. És így már az Övé sem lehetett. – szememből újra feltörtek a könnyek. – Soha nem tudtam volna őt bántani. SOHA! – kiáltottam, a könnyeimet törölgetve. – Elmondhatatlanul nehéz volt végig asszisztálni a boldogságukat, se akkor sem…nem… - ráztam meg a fejemet, majd néhány másodpercnyi csönd következett. – A válasz a tegnap esti kérdésedre pedig igen… - nyeltem nagyot. – sokszor gyűlöltem őket azért, mert boldogok…

Beszélgetésünk utána érzelmileg teljesen kifacsartnak éreztem magamat, más részről viszont megkönnyebbültem, hogy az én oldalamról az utolsó fal is leomlott kettőnk között, bár tudtam, hogy ez újabb, igen fájdalmas támadási felülettel szolgál Loki számára. Csodálkoztam rajta, hogy egyetlen ironikus megjegyzést sem kaptam a Matthez fűződő érzelmeimmel kapcsolatban. De ami még jobban meglepett, azok a saját gondolataim és szavaim voltak.

Eddig még soha nem volt rá példa, hogy Lokiról úgy gondolkoztam volna, mint férfiról. Lefoglaltak azok a problémák, amelyekkel nap mint nap szembe kellett néznem, megtalálni hozzá a helyes utat, jót és jókor szólni. Ez minden energiámat felemésztette. De valahol a lelkem mélyén mégis…

Álmatlanul feküdtem az ágyamban, újra lejátszottam magamban a beszélgetésünket, ahogyan azt mondom neki, hogy felkavaró és izgalmas a számomra és szépnek látom őt. Arcomat a párnába fúrtam és hangosan morogtam. Mérges voltam magamra. Nem tudom, hogyan mondhattam ilyeneket. Aztán becsuktam a szememet és próbáltam máshogyan látni őt. Nem a problémákat, nem a tanulást és nem a mentális kapcsolatot.

Láttam magam előtt az arcát, melynek világos bőre alatt arccsontja olyan határozottan kirajzolódott, különleges karaktert adva neki. A különleges, szürkéskék szemeit, melyek néha mintha világítottak volna, lila színbe hajló ajkait, melyek oly hívogatóan nyíltak szét, amikor valami rosszaságon törte a fejét…hosszú, éjfekete haját, melyet már nem azokba az apró tincsekbe fésülve hordott, mint két éve, hanem lágyan omlottak a vállára, mindkét halántékánál két tincs viszont hátra volt fogva, és egy apró, Asgardi mintával díszített csattal volt összefogva. Arca mindig kemény volt, szinte szobor szerű, magas homloka intelligenciáról tanúskodott. A bőr és fém páncélzat, amit mindig hordott, kiemelte vékony derekát, a zöld- és óarany kombinácója fantasztikusan állt neki. Kicsit magasabbnak tippeltem 185 centinél, járása kecses volt, néha szinte suhant végig a folyosón, míg én levegő után kapkodva próbáltam vele lépést tartani.

Igen…felkavaró jelenség volt minden szempontból. Veszélyes, intelligens, lelkileg sebzett…egy igazi ragadozó. Hirtelen bevillant a kép és az érzés, amikor olvas bennem, keze pedig az arcomon pihen…a légzésem felgyorsult és szaggatottá vált. Fészkelődni kezdtem az ágyban, az arcom lángban égett.

- Ne-ne-ne-ne-ne! – pattantam ki az ágyból, majd fel-alá kezdtem járkálni a kabinomban. – Ez képtelenség, nem! – ráztam meg a fejemet. – Ez csak azért van, mert megint felemlegették Matt-et…mert ma beszéltünk róla…mert Loki rákérdezett…és mert Fury is mindent belém akar beszélni…nem jelent az egész semmit. – győzögettem magamat, majd a huszadik kör után leroskadtam az ágyamra és sírni kezdtem. Egy jeges kéz szorította össze a gyomromat. – Istenem…nem akarom…csak ezt ne…nem tudom még egyszer végig csinálni…