Tizenhetedik fejezet - Bonyodalmak

Tizenhetedik fejezet

Bonyodalmak

Boldogan és büszkén néztem a vörös zászlót, amit a hajón fellelhető legnagyobb vázába állítottam bele és most ott díszelgett a kabinomban… Mi szereztük meg. Loki és én. Együtt.

Ahogyan eldördült a képletes rajtpisztoly, neki iramodtunk mindketten, de Loki végig figyelt arra, hogy a hatótávolságomon belül maradjon. Láttam, ahogyan többször a tekintetével keresett, ahogyan tudatát is szinte folyamatosan közel éreztem az enyémhez. Soha nem hittem volna, hogy így együtt tudunk majd dolgozni, együtt tudunk majd létezni.

Rossz érzés lett rajtam úrrá, amikor Loki ismét szembe került Thorral. Szinte láttam szemem előtt újra leforogni ugyanazt a jelenetet, mint egy héttel ezelőtt. De nem így történt. Loki céltudatosan küzdött, felhasználta a gyorsaságát, ügyesen cselezett, hogy minél hamarabb kifárassza testvérét. Csapatunk másik fele – Amerika Kapitány és Sólyomszem – is másik taktikát választott, így én sem voltam egyedül Tony Stark és Romanoff ügynök támadásai ellen. Végre kiegyenlített volt a harc.

Egyszer kerültem bajba a küzdelem során, mikor Vasember kicsúszott egy időre a Kapitány kezei közül, ráadásul az egyik S.H.I.E.L.D. fegyver is engem pécézett ki magának, ám még mielőtt komoly problémát okozhatott volna visszavernem támadásukat, zöld energia-nyaláb tette harcképtelenné a fegyvert és pörkölt oda Tony Starknak, felszabadítva engem az ostrom alól.

Innen már mondhatni egyenes volt az utunk. Sikerült Thort kellőképpen kifárasztania, aztán megindult, én pedig követtem. Éreztem, ahogyan buzog bennem- és körülöttem az energia. Fantasztikusan éreztem magamat a tudattól, milyen jól működik most a kettőnk kapcsolata, együtt vagyunk mentálisan, testben és lélekben…úgy éreztem, hogy repülök…

A pajzsom erős volt, erősebb, mint amilyen eddig bármikor, amióta Loki volt a társam. Stark, Natasha és a S.H.I.E.L.D. kábító lövedékei úgy pattantak le róla, mintha csak papírgalacsinokat hajigáltak volna hozzá.

…Loki pedig ott állt a pálya legmagasabb épületének a tetején, kezében a piros zászlóval…láttam az arcán a győzelem mámoros, fensőbbséges mosolyát, ahogyan lenézett mindenki másra, aki alatta állt. Aztán rám nézett. Én pedig éreztem, hogy mosolya az én arcomon tükröződik vissza. Szégyellnem kellett volna magamat érte, de elmondhatatlanul büszke voltam és boldog. Egy helyben ugráltam és sikongattam, mint egy öt éves kisgyerek.

Loki leugrott hozzám, mintha nem is érdekelné a több tíz emeletnyi magasság. Lábai mély gödröt hagytak az aszfalton. A nyakába ugrottam, miközben szarvaink nagy kongással ütődtek össze. Boldog voltam. Láttam rajta, hogy ő is az. Kihívó tekintettel mérte végig mindegyik „ellenségünket”, kiváltképp a bátyját, majd tekintete újra rám vándorolt. Felém nyújtotta a vörös zászlót, győzelmünk bizonyítékát, a közös trófeánkat.

Átvettem tőle, majd a magasba tartottam és hagytam, hogy bele kapjon a szél.

- A győztes csapatnak ideje megjelenni a vacsoránál!

- Remélem, azzal azért tisztában vagy, hogy a győztes csapat nem csak belőlünk áll! – léptem ki a kabin ajtaján.

- De mi végeztük el a feladat oroszlán részét! Mi hoztuk el a zászlót! A másik kettő még csak a közelében sem volt. – mondta lesajnálóan.

- Talán azért, mert a „másik kettőnek” más volt a feladata! Jól is néztünk volna ki, ha mind a négyen a zászlóra megyünk…

- Ó, persze, persze… - intett le. – Minden bizonnyal ők is olyan tökéletes munkát végeztek volna, mint mi. – mondta ironikusan.

- Nagyon idegesítő, amikor így csinálsz, úgyhogy fejezd be. – pirítottam rá. Nagyon nehezen viseltem ezeket a fensőbbséges megnyilvánulásait.

- Ennek ellenére azért nem én voltam az, aki körbe ugrálta a fél küzdő teret zászlóval a kezében. – vágott vissza azonnal kiismerhetetlen mosolyával.

- Ha-ha-ha… - játszottam a sértődöttet, miközben beléptünk a Tanácsterem ajtaján.

- Hol hagyta a zászlót Loree? – folytatta kóstolgatásomat Stark. – Meg voltam róla győződve, hogy ide is magával fogja hozni. El sem hiszem, hogy ki merte adni a kezéből! – kapott a szívéhez.

- Na jól van, békén lehet hagyni… - éreztem, hogy elpirulok. Már őszintén szégyelltem magamat a küzdelem után tanúsított gyerekes viselkedésem miatt, de immár képtelenség volt vissza csinálni. Valahol viszont azzal mentegettem magamat, hogy óriási győzelem volt ez a számunkra. Nem az, hogy megszereztük azt a zászlót, hanem amit képviselt. A közös munkát, azt, hogy végre egy hullámhosszon voltunk, igazi Őrangyal-őrzött kapcsolatban. Csodálatos érzés volt, a régi időket juttatta az eszembe. Első alkalommal voltam boldog azóta, hogy Loki belépett az életembe. – Inkább mondja el igazgató, hogy miért is hívott össze minket. – próbáltam elterelni magamról a szót. Lokival leültünk egymás mellé, majd kíváncsian Furyra szegeztük a tekintetünket.

- Nos, két dolog miatt gyűltünk ma itt össze. – kezdte lassan – A közeljövőben két fontos esemény várható, amiről beszélnünk kell. Az egyik az, hogy miután a Tanács megtekintette a felvételeket a tegnapi edzésről, megadta a támogatást ahhoz, hogy Loki és az Őrangyal hivatalosan is csatlakozzanak a Bosszúállók Szövetségéhez. – a bejelentés vegyes fogadtatásra talált. Engem örömmel töltött el, mosolyogva néztem Lokira, viszont egyben érzékelhető volt a teremben némi feszültség. Az ő arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ezért próbáltam a gondolataiban olvasni, de abból, ahogyan szeme rám rebbent tudtam, ezt most nem veszi túl szívesen, úgyhogy inkább nem próbálkoztam tovább. – A Tanács ezzel párhuzamosan összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol a tervek szerint bejelentjük, hogy a Szövetség új tagokkal bővül. Az Őrangyalt már jól ismerik az emberek, így a hangsúly az új társán lesz. – egy kis szünet következett. – Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nem lesz könnyű feladat meggyőzni a sajtót és az embereket arról, hogy Lokinak helye van a szövetségben. Sokan még most is háborús bűnösnek tartják. – kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a székben. Tudtam, hogy nagyon kényes irányba halad a beszélgetés, ennek még nagyon rossz vége is lehet. – Én bízom abban, hogy Loree meg tudja majd győzni őket arról, hogy Loki megváltozott és immár a Föld védelmére fordítja az erejét, nem pedig ellene. Az Őrangyalt mindig is szerették és becsülték. Nagyon jól tudják, hogy a mentális kapcsolat révén bele lát az őrzött gondolataiba, látja a szándékait, így semmi kétségük sem lehet, ha Loree azt mondja, megbízhatnak Lokiban. – éreztem, ahogyan egy jeges kő ereszkedik le a gyomromba. Ez óriási felelősség. Azt mondani az embereknek, hogy Loki veszélytelen, hogy megváltozott és immár a jó oldalon áll…mindez igen erős túlzás volt a jelen helyzetben…inkább csak egy reménysugár…

- Nem várhatnánk még ezzel? – kérdeztem hirtelen. – Lokinak is jobb lenne, ha fel tudna készülni az emberekkel való találkozásra. – próbáltam késleltetni a dolgot.

- Loki természetesen nem lesz ott a mostani sajtótájékoztatón. – mondta Fury, mire Loki karja súlyosan csattant az asztal lapján. – Éppen elég lesz az újságíróknak feldolgozni a tényt, hogy újra itt van a földön és mostantól a Bosszúállók közé tartozik. Arról már nem is beszélve, hogy az Őrangyal új társa lett. – folytatta Fury nyugodtan, mintha észre sem vette volna Loki nemtetszését.

- Nem fog menni… - ráztam meg a fejemet. – Ha már tett volna valamit értük… - sóhajtottam nagyot. – Nem…így félek, nem fogják elfogadni, bármit is mondok.

- Hát győzze meg őket. – hajolt közel hozzám Fury. – Nincs más lehetőség. A Tanács ragaszkodik hozzá.

Nagyon jól tudtam, hogy ez mit jelent. Sakk-matt. Ha nem győzöm meg az embereket, hogy Loki megváltozott, hogy mellettünk áll a harcban, akár az életét is áldozná értünk, ha nem sikerül elhitetnem velük, hogy megbízhatnak Lokiban, akkor vége mindennek. Vissza kell mennie Asgardba. Elveszítem őt. „Maradj velem…maradj velem…” hangzott fel újra és újra egy suttogó hang a fejemben. Loki felé fordultam, mert azt hittem, hogy ő az…de nem. A hang a fejemben én magam voltam. És tudtam, mit fogok tenni.

Hazudok.