Huszonharmadik fejezet - Menekülés

Huszonharmadik fejezet

Menekülés

Mikor a hajóhoz értem, Loki már bent ült. Rám sem nézett, csak mereven bámult maga elé. Ajkait összeszorította, láttam rajta, hogy nagyon feszült. Tudtam, érzékeli, hogy immár én is a hajón vagyok, de még csak fel sem nézett. Teljesen elszigetelődött tőlem.

Leültem mellé és bekötöttem magamat a biztonsági övvel. A gép hirtelen megemelkedett, én pedig Loki felé dőltem. Ő nem reagált semmit. Nem tudtam levenni arcáról a szememet. Reméltem, hogy megenyhül, hogy csak egy fél pillanatra rám veti a pillantását, hogy valamilyen módon kommunikál majd velem, de semmi.

Kezei a lábán pihentek, egyszerre láttam őket könnyednek és görcsösnek. Eszembe jutott, hogy alig fél órával ezelőtt egyik keze még milyen határozottan nyomott a fa törzsének, ujjai milyen édesen-fájdalmasan fonódtak a nyakam köré, másik keze pedig miként pihent az arcomon…még csak a gondolattól is felgyorsult a légzésem. Loki arca egy pillanatra megrándult. Elárulta magát. Ebben a pillanatban szinte biztos voltam benne, hogy a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét és most érintés nélkül olvas a fejemben.

Gyorsan elzártam magamban a gondolatot, hogy semmiképpen ne vegye észre, hogy lelepleződött. Továbbra is csak azokat a gondolatokat forgattam a fejemben, amelyeket eddig is. Nem hozzá szóltam, hanem csupán csak magamhoz. Önmagamat ostromoltam a kérdésekkel, amelyek úgy fájtak, annyi kétséget keltettek bennem és amelyekre nem érkezett válasz.

- Miért zárkózik el tőlem? Mit rontottam el? Bárcsak szólna végre hozzám…vagy csak rám nézne…Annyira csodálatos volt vele… a csókja… - minden erőmmel és szavammal azon voltam, hogy sikerüljön átsugároznom felé kétségbeesett ám mégis csodálatosan izgatott és vágyakkal teli érzéseimet. Nem tudtam ellenállni, kezem lassan megindult az ő keze felé. Ujjaim éppen csak hozzá értek az övéihez, de ő azonnal el is húzta azt.

Elfordítottam a fejemet. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

Mikor a hangárba értünk, Loki úgy vágódott ki a gépből, hogy csak nagy nehezen tudtam a nyomába szegődni. Teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy eszében sincs beszélni a délután történtekről. Égett a szemem visszafojtott sírástól, de nem adtam fel. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb utól érjem.

- Loki!

- Loki! – mondtuk ki szinte azonos pillanatban a nevét Thorral, aki teljesen váratlanul jelent meg a hangár bejáratánál.

- Beszélnünk kell Öcsém. – lépett oda hozzánk, arca felhős volt. Biztos voltam benne, hogy nem tartogat túl kellemes témát Loki számára.

- Mindjárt átengedem neked a testvéredet, de előbb nekem kell vele beszélnem. – léptem közéjük. Semmi képpen sem akartam, hogy most úgy hagyjon itt, hogy sok minden kimondatlanul marad.

- Hát jól van. – bólintott Thor, majd hátat fordított.

- Várj! – szólt utána Loki. – Előbb a Bátyámmal beszélek, de utána…utána majd mi is beszélünk. – mondta, de közben csak egy fél másodpercre pillantott rám. A válaszomat meg sem várva sarkon fordult ott hagyott.

Alig vártam, hogy végre magamra csukhassam a kabinom ajtaját. Annyi kérdés zsibongott a fejemben, hogy azt hittem, menten szétszakad. Semmit nem értettem. Nem tudtam, hogy mire véljem azt, ami kettőnk között történt. Csak azt tudtam, hogy mindketten élveztük, de Loki valami oknál fogva visszarettent tőle.

Már átkoztam magamat azért, mert nem néztem bele a fejébe a vissza úton, de a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy azonnal megérezte volna és az csak még inkább éket vert volna közénk.

Néhány pillanatra próbáltam inkább arra koncentrálni, hogy ÉN mit éreztem, és ÉN mit érzek, különben tudtam, rövid időn belül megőrülök. Elterültem az ágyon és újra felidéztem magamban a parkban történteket és az érzéseket, amelyeket bennem keltett. Éreztem magamban a vágyat…a testi és a lelki vágyat, amelyet a közelsége keltett bennem. Felidéztem a pillanatot, amikor először összeért az ajkunk…a tavasz illatát, amelyet még mindig őriztek az érzékeim. Érezni a leheletét a szájamban, megízlelni ajkaimmal és nyelvemmel az övét…forró borzongás futott rajtam végig a gondolatra. Akaratlanul is megnyaltam az ajkaimat. Újra akartam érezni…újra akartam érezni minden egyes érintését, az illatát és az ízét. A csókja olyan volt, mint víz a szomjazónak a sivatag közepén.

A legcsodálatosabb az az érzés volt, ami akkor áradt szét bennem, amikor láttam a fejében, hogy ő is mennyire élvezi…hogy ő is fel tudott oldódni ebben a vágyban, még ha csak egy perc erejéig is, de valami egészen más érzés kerítette hatalmába, mint amilyen érzéseket eddig élete során megtapasztalt. Élvezte, hogy valaki örömet okoz neki, hogy valaki megérinti…és élvezte a reakciót, ami kiváltott a másik emberből. Élvezte, hogy hatalma van valaki felett és mindezt úgy tudta elérni, hogy közben az a másik is élvezte. És ami a legfontosabb: Örült neki, hogy ÉN vagyok az a bizonyos valaki. Engem akart. Egészen biztosan éreztem. Éreztem minden egyes csókján, éreztem a testében, ahogyan magamhoz húztam. Bármennyire is Isteni volt, emberi reakcióit nem tudta elrejteni. Ahogyan a testünk összesimult, éreztem, hogy sokkal több is lehetett volna ebből, mint csók…

Az órára néztem, láttam, hogy már lassan éjfél. Csak vártam és vártam, Loki hátha bekopogtat az ajtómon, de nem így történt. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Fel-alá járkáltam a szobámban és kerestem a megoldást…kerestem a megoldást kettőnkre, mint már annyiszor…és tanácstalan voltam, mint mindig. Tudtam, ha Lokira bármit rá akarok erőltetni, legyen az akár egy beszélgetés is, akkor annak vészes következményei lehetnek. De azzal is tisztában voltam, hogy most valószínűleg egyedül van ő is a gondolataival és kétségeivel, ami roppant veszélyes, ha róla van szó. Ő, aki folyamatosan tele van negatív gondolatokkal és érzelmekkel, még a legpozitívabb dolgokból és visszajelzésekből is képes negatív jelentést leszűrni.

Egy óra múltán agyilag és lelkileg teljesen kimerülten hanyatlottam vissza újra az ágyra. Tudtam, hogy képtelenség választ és megoldást találni a kérdésre. Reménykedtem benne, hogy az új nap majd új lehetőségekkel és válaszokkal szolgál majd…

Mikor másnap kinyitottam a szememet, azonnal éreztem, hogy megváltozott valami. Hirtelen nem is tudtam pontosan meghatározni, hogy mi az. De tudtam, hogy valami szörnyű dolog történt…valami, ami megváltoztat mindent…

Felültem az ágyban és körbe néztem. Hallgattam a szívverésemet, figyeltem a légzésemet, éreztem a körülöttem kavargó energiát. És abban a pillanatban rájöttem. Úgy éreztem magamat, mint akit fejbe vertek. Az energia nem kavargott körülöttem, éppen csak körül fonta a testemet, alig pulzált…Tudtam jól, hogy mit jelent ez.

Pizsamámmal mit sem törődve kivágódtam az kabin ajtaján és elindultam a parancsnoki híd felé. A szívem hevesen vert, éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a pánik.

- Loree. – nézett végig rajtam Fury igazgató, amikor beléptem a hídra. – Minek köszönhetjük a látogatását?

- Hol van Loki??? – kérdeztem, egy csöppet sem törődve az öltözékemet érintő furcsa pillantásokkal.

- Loki? – ráncolta össze a szemöldökét Fury. – Természetesen Thorral.

- Jó, és hol van Thor? – kérdeztem idegesen. Fury gyanakodva nézett rám, majd nagy nehezen válaszolt.

- Thor ma reggel Asgardba ment, Jane-el együtt. Szeretné bemutatni az Édesapjának. – éreztem, ahogyan egy gombóc nő a torkomban. – Loki pedig vele ment. Nem mondta magának, hogy így fog tenni? – nézett rám hitetlenkedve Nick. Úgy éreztem, mintha a Mjöllnírrel vágtak volna mellkason. Leforrázva álltam, éreztem, hogy minden ízemben remegek. Loki elhagyott…itt hagyott…a kétségemmel, érzéseimmel együtt…A saját szörnyű kétségeivel és háborgó érzéseivel pedig egészen Asgardig menekült.