Huszonkettedik fejezet - A tavasz illata

Huszonkettedik fejezet

A tavasz illata

Loki igen morcos volt az úton, köszönhetően annak, hogy a hangárban Phil félbe szakította könnyebb kis játszadozását. Így nem maradt más választásom, valahogy meg kellett szabadulnom Coulson ügynöktől, ha nem akartam, hogy nap végére ugyanott tartsunk vele, ahol Jane-nel tartottunk. Nem kis győzködésembe és egy Fury-val történő rádiós egyeztetésbe került, mire engedélyt kaptunk rá, hogy a délutánt kettesben sétálva töltsük, Coulson ügynök pedig majd biztosítja a fuvart vissza a bázisra.

- Loree, ugye tudja, hogy nagy kockázatot vállal? – kérdezte Phil, mielőtt kiléptem volna a gépből. Nem válaszoltam, csak szemeimmel követtem Lokit, aki idő közben már elindult a maga útján.

- Nem lesz baj. – fordultam vissza Coulsonhoz, bár a mondat végén mintha egy kérdőjel lebegett volna.

- Tessék. Jégkása. Kiwis, hogy menjen a nyakkendődhöz. – nyújtottam át neki az óriási műanyag pohárban az italt. Azt hittem, hogy langyos, tavaszi idő vár ránk odakint, ehhez képest majdnem nyári volt az időjárás. Úgy nézett ki, ez rajtam kívül senkit nem zavar, Loki továbbra is nyugodtan üldögélt bőrkabátjában a padon. – Hú, ez nagyon jól esik… - kortyoltam nagyot a hideg italból. A Central Parkban ültünk, figyeltük az elsétáló emberek, futókat, párokat. – Ugye ízlik? – kérdeztem, mire ő egy elegáns csukló mozdulattal a pad melletti szemetesbe dobta az érintetlen jégkását, közben pedig le sem vette a szemét az emberekről. Olyan volt, mint egy ragadozó…és még mindig sértődött. – Mi a baj? – kérdeztem, de percekig hiába vártam a válaszra.

- Azt mondta neked, hogy őszintén sajnál. – mondta rezzenéstelen arccal, miközben szemét le sem vettem a parkban sétálókról.

- Túl sokat foglalkozol vele. Mit számít, hogy mit mond? – kortyoltam nagyot.

- Mit gondoltál? – kérdezte határozott hangon, miközben szeme egy pillanatra sem állt meg.

- Jaj, ne már… - néztem rá, de láttam arcán, hogy az kemény, mint a szikla. – Semmit nem tud rólunk. Egyáltalán semmit. – ráztam meg a fejemet. Úgy éreztem, ez a válasz valamennyire megfelelt az elvárásainak, mert nem kérdezett többet. Lábat lógatva üldögéltem a padon, szürcsöltem a jégkását és élveztem a napsütést.

- Volt még valaki rajta kívül? – kérdezte majd’ negyed óra múltán. Először nem értettem, hogy mire gondol. Rá néztem, láttam, hogy a tekintete már egy célponton pihen. Nem messze tőlünk, alig tíz méterre letelepedett egy szerelmespár az egyik padra, összebújva csókolóztak a lemenő nap fényében.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Csak Matt volt. Illetve hát…igazából ugye ő sem… - nevettem fel keserűen.

- És előtte? – kérdezte tőszavakban.

- Nem… - ráztam meg újra a fejemet. – Voltak…voltak a suliban fiúk akik tetszettek, de… - lehajtottam a fejemet és a körmömet kezdtem el piszkálni. – de soha nem lett egyikből se semmi. – megrántottam a vállamat – Biztosan valami komoly baj velem… - nevettem fel keserűen. – szemeimmel én is a szerelmes párt néztem. Annyira egyszerűnek tűnt az egész. Annyira csodálatosnak és természetesnek…

- Ha van kedved, akkor sétálhatnánk kicsit… - mondtam, miközben még mindig a fiatal párt néztem, de nem érkezett válasz. – Loki… - fordultam felé, ám már csak a hűlt helyét láttam magam mellett. - Loki? – kérdeztem, miközben szememet körbe járattam a környéken. – Loki??? – álltam fel idegesen, körbe nézve, őt keresve mindenhol. A park egyik pontján sem láttam, így elindultam a pad mögött húzódó, erdős rész felé, amit nem láthattam be eléggé. – Loki, merre vagy? Ne játsszuk ezt! – méltatlankodtam, miközben a fák között magam mögött hagytam a parkot. Aztán egyik pillanatról a másikra, hosszú ujjak fonódtak a torkomra és az egyik fa törzsének löktek.

- Akkor mit játsszunk? – kérdezte Loki, miközben jobb keze még mindig a torkomra fonódott. Oda szegezett a fához, én pedig nem értettem, hogy mi történik. A lelkem mélyén éreztem, hogy nem bántani akar, mert keze nem okozott fájdalmat, inkább csak nyomatékot adott a hangjának. Nem voltam benne egészen biztos, hogy vajon vár-e választ a kérdésére. Próbáltam óvatosan belépni az agyába, ám ő azonnal lecsukta a szemét egyetlen fejrázással kiűzött onnan. Egy pillanatra azonban láttam a káoszt és ez megrémített. Nem tudtam, hogy mi történhetett alig néhány perc alatt.

- Loki, én… - kezdtem volna bele, de ujjai szorítása erősödött a nyakamon. Én védekezően a csuklójára fontam a kezemet, de ez mit sem változtatott a helyzetemet. Fejét lehajtotta, szemei olyan közel voltak hozzám, hogy már semmi mást nem láttam, csak a kék fények őrült cikázását. Éreztem arcomon forró leheletét, ami meglepett. Őt mindig olyan jegesnek és hidegnek láttam. Most viszont, mintha belső láz égette volna. Minden kilégzésénél a tavasz illata csapta meg az orromat, elvarázsolt az érzés. Azon kaptam magamat, hogy az én légzésem is felgyorsul és ezt most nem a félelem indukálja, hanem az Ő közelsége.

Kinyitottam a szememet, nyugodtan és megadóan. Kezem már nem szorította görcsösen a csuklóját, hanem felkúszott a kézfejére, végig, hosszú ujjaira, amelyek még mindig a nyakam köré fonódtak. A tavasz illata egyre gyakrabban töltötte el az érzékeimet, a lágy fuvallatot már a szájamon éreztem. Önkéntelenül nyíltak el az ajkaim, hogy magamba szívhassam az isteni illatot. Nagy levegőt vettem, szemeim összekulcsolódtak Loki őrült lángban égő, kék szemeivel. Ajkaim szomjaztak, úgy éreztem, hogy fuldoklom…bal kezét kínos lassúsággal az arcomra tette, miközben a jobb kezével még mindig a fához szögezett…Szemei az ajkaimra vándoroltak…

…csak egy rövid pillanat volt csupán, ahogyan ajkai az enyémhez értek. Finoman, határozatlanul. Még csak esélyem sem volt bármit is reagálni. Mikor kinyitottam a szememet, Loki szemei ismét előttem voltak bár már más fény csillant bennük. Óvatosan megnyaltam a szájamat…újra érezni akartam ajkának ízét. Agyamban csak egy szó dübörgött. „Még, még! MÉG!!!”

Mintha csak látta vagy érezte volna a kívánságomat, szája ismét finoman érintette meg az enyémet, ám ezúttal az én ajkaim sem maradtak tétlenek. Ez volt az első alkalom, amikor csókoltam és amikor csókoltak. Egy pillanatig sem volt felőle kétségem, hogy Loki is éppen így van ezzel. Olyanok voltunk, mint két gyerek…mint két kamasz, akik most tapasztalnak meg életükben először valami csodát, amiről addig csak hallottak. Loki ujjai finoman megmozdultak az arcomon, ekkor jutott az eszembe, hogy most mindent lát bennem, hogy mit érzek most…és valószínűleg ezt is szeretné. Ahogyan én is. És én most semmit nem akartam elrejteni előle. Viszont mindent látni akartam.

Óvatosan arcára tettem a kezemet, amitől egy pillanatra hátra húzódott, de aztán legnagyobb megkönnyebbülésemre visszatért ajkaimhoz. Éreztem és láttam a gondolatait…az elméje tele volt kíváncsisággal, bizonyítási vággyal, elégedettséggel és ami a legfontosabb…pozitív érzésekkel és vággyal. Élvezte azt, ami most történik. Nem csak azt, hogy uralkodik fölöttem…nem csak azt, hogy látja a fejemben, mennyire élvezem…hogy bebizonyosodott a számára, többet is érzek iránta, mint amit megvallottam…Hanem Ő maga is élvezi a csókomat, az érintésemet.

A csók pedig egyre mélyebb lett és szenvedélyesebb. A testünk és a lelkünk gyorsan átvette a másik ritmusát és vágyait, úgy csókoltuk a másikat, ahogyan kívánta. Nyelvemmel finoman simogattam végig az apró csókok végén vékony ajkait, melyek a kényeztetés hatására a lilából élénk rózsaszín árnyalatúvá váltak. Hirtelen abbamaradt a csókunk, de nem húzódott el. Homlokát az enyémhez támasztotta, hüvelykujjával izgatóan simogatta a nyakamat.

- Miért hazudsz nekem mindig? – kérdezte behunyt szemmel, lehelete szomjazó ajkaimat égette, majd kinyitotta szemeit és kiismerhetetlen pillantásával engem nézett. Csak most vettem észre, mennyire kipirult az arca.

- Amiért te is hazudsz nekem. – néztem határozottan a szemébe. Kezemet végig húztam arccsontján, ahol most halvány rózsaszín árnyalatban játszott a bőre. Nem válaszolt. Én viszont újra csókolni akartam. És tudtam, ő is akarja. Próbáltam előre dőlni, hogy elérjem, de szorítása ismét erősebb lett és visszanyomott a fa törzséhez. – Jól van, így is lehet. – suttogtam az izgalomtól kifulladva, majd mindkét kezemmel megfogtam az arcát, majd ujjaimmal bele túrtam sűrű, fekete hajába és az ajkaimhoz vontam. Valahogy éreztem, hogy ez a határozottság tetszeni fog neki. Loki azt szerette, ha ő uralkodik, ha ő irányít, de közben megvolt benne a vágy arra, hogy őt irányítsák. A minket körül ölelő kék energia olyan veszett iramban kavargott körülöttünk, mintha egy tornádó kellős közepében lettünk volna. Egybe font minket, éreztem, ahogyan ajkaimról tovább áramlik Loki ajkaira…

Tisztában voltam vele, hogy a kérdés, ami eddig csak balsejtelem volt, immár beigazolódott. Lokihoz való mély vonzódásomhoz már nem fér semmi kétség. Nem is akartam többé tagadni magam előtt. Miközben csókoltam, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire különleges, mennyire sebzett is ő, reményvesztett, akárcsak én. Most pedig itt állunk mindketten, a magunk sebeivel, fájdalmával és életével, közben pedig úgy érzem, hogy minden egyes csókja elvesz belőlem egy leheletnyi fájdalmat. Örültem…örültem, hogy látja a gondolataimat, hogy érzi amit érzek és boldog voltam, hogy benne is azt láttam, hosszú ideje most először veszi át a szívében és az elméjében az irányítást a pozitív érzelem a hideg és számító, racionális gondolkodással szemben.

Kezét nagy nehezen lefejtettem a nyakamról, majd a derekamra tettem és hozzá simultam. Annyira csodálatos volt…annyira természetes…annyira…

- Őrangyal, Loki, két perc múlva ott leszünk a park szélén! Kérem jöjjenek Önök is oda! – riasztott meg Phil hangja a fülemben, a rádión keresztül. A csókunk véget ért, én pedig levegő után kapkodva válaszoltam Coulson ügynöknek.

- Értettük Phil, azonnal indulunk. – mondtam remegő hanggal.

Annyi mindent szerettem volna mondani Lokinak, de tudtam, minden szó kevés lenne most ebben helyzetben…kevés és egyszerre túl sok is. Ő már hátrébb lépett, arca lassan vissza nyerte eredeti, sápadt színét, arca ismét kiismerhetetlenné vált.

- Menjünk. – mondta röviden, majd elindult az erdőn keresztül. Hátra sem nézett.