Huszonnegyedik fejezet - Elhagyatva

Huszonnegyedik fejezet

Elhagyatva

Emlékeim szerint válasz nélkül hagytam ott Furyt, majd valahogy visszabotorkáltam a kabinomba, szemem égett a visszafojtott könnyektől.

Lerogytam az ágyamra és testileg-lelkileg összeomolva bambultam magam elé. „Loki elhagyott…itt hagyott engem…” – ismételgettem magamnak újra és újra, mígnem már azt hittem, hogy bele őrülök. Egyszerre sajnáltam és átkoztam magamat. Sajnáltam magamat, mert Loki szerelmet, vágyat, reményt ébresztett a lelkemben, viszont amikor készen álltam volna odaadni neki a szívemet, akkor eldobta azt…ellökött engem is magától…

…és átkoztam magamat azért, hogy hagytam akkor elmenni Thorral. Hogy nem vontam félre, hogy nem néztem a szemébe, nem fogtam meg a kezét, nem érintettem meg az arcát, nem mondtam el neki szavakkal is, hogy mit éreztem…és főképpen azt, hogy nem mondtam el neki, hogy tudom, most mennyire zavarodott, mennyire bizalmatlan de én tudok várni…tudok segíteni…most úgy éreztem, hogy valahol én is magára hagytam őt a kétségeivel és az érzéseivel. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy rosszul döntöttem.

Előre-hátra hintáztam és a hajamat téptem…azt akartam, hogy fájjon, bár a tudatnál jobban, hogy akár másképpen is történhetett volna, semmi sem fájhatott jobban.

- Sajnálom Loree, bármi is történt. – mondta Fury két nap múlva, kisírt szemeimet látva. – Azt hittem, hogy minden rendben van Önök között. Hogy végre sikerült megtalálniuk a közös hangot. – nézett rám őszinte aggodalommal.

Én csak megráztam a fejemet, de nem mondtam semmit. Egyszerűen képtelen voltam. Tegnap óta egy gombóc volt a torkomban, amitől se enni, se inni, sem pedig beszélni nem tudtam. Bárhogyan is mondhattam volna el azt, ami történt? Ugyan ki értette volna meg?

Mégis tudtam, hogy most meg kell szólalnom. Az elmúlt két napban mást sem csináltam, csak vagy a kabinomban sírtam, vagy bejártam a bázis minden egyes emeletének minden egyes pontját. Sehogyan sem találtam a helyemet. Valahol mélyen még élt a szívemben a remény, hogy Loki, miután végig gondolja a dolgokat, visszatér, de az agyam jól tudta, hogy hiába várok. Úgy éreztem magamat, mint egy bezárt vadállat.

- Nick, kérhetnék Öntől egy szívességet?

A park, a kellemes meleg, az emberek a padokon…minden ugyanolyan volt, mint alig három napja, mégis egészen más. Az egész világ megváltozott. Az egész VILÁGOM megváltozott. Hervadt mosollyal vettem át az árustól a kiwis jégkását, majd ülőhely után kutattam. Nem akartam elhinni, de ugyanaz a pad árválkodott szabadon, mint amin három napja Lokival ültünk. Egy ideig csak szemeztem vele, majd egy nagyot sóhajtva közelebb léptem. Megfordultam, majd egy nagyot sóhajtva leültem, pontosan oda, ahol a múltkor Loki foglalt helyet. Mintha ezzel is közelebb lehetnék hozzá…

Egyszerűen nem volt maradásom a bázison. Úgy éreztem, hogy megfulladok. Nem bírtam elviselni Fury és Coulson ügynök sajnálkozó tekintetét, Stark beszólogatásait az újabb és újabb értelmetlen köröket a hajó fedélzetén. Minden olyan üresnek és értelmetlennek tűnt…

Automatikusan kortyolgattam az italból, miközben arra gondoltam, hogy három nappal ezelőtt fel sem merült volna bennem, hogy most itt fogok tartani. Három nappal ezelőtt még tagadtam az érzéseimet Loki iránt, féltem elkötelezni magamat egy olyan vágy mellett, amely tisztában voltam vele, hogy rengeteg fájdalmat tartogat a számomra. Aztán minden egy varázsütés alatt megváltozott…vagy inkább egy csók alatt…vagy inkább több…

Megfordultam a padon és fáradt tekintettel néztem a mögötte elterülő, fákkal borított rész felé. Egy határozott csukló mozdulattal a szemetesbe dobtam a kiwis jégkását, majd elindultam a fák között. „Loki, ne játsszuk ezt!” – hallottam az agyamban a mondatot, amit akkor mondtam, mikor őt kerestem itt. Nem tudom, hogy honnan, vagy miből, de azonnal megismertem a fát, amely tanúja volt csókjainknak. „Akkor mit játsszunk?”- hallottam most az ő hangját a fejemben. Mintha újra éreztem volna ujjait a nyakam körül, mintha orrom újra a tavasz illatát érezte volna…de tudtam, hogy csak az emlékeim játsszanak velem.

Hátamat neki támasztottam a fa törzsének, a fejemet hátra hajtottam, hallgattam a fák lombjának zizegését, ahogyan a friss, tavaszi szél fújta őket. Azt kívánta, bárcsak visszapörgethetnénk az időt…bárcsak újra kezdhetnénk mindent…de tudtam, hogy lehetetlent kérek.

A lábaim megadták magukat, rongybabaként hullottam a földre. Hátam még mindig a fa törzsének támaszkodott, fülemben pedig Loki szavai visszhangzottak…

- „Miért hazudsz nekem mindig?”

A következő két hét szörnyű volt. Majdnem minden nap elmentem a parkba, fához, amely olyan kellemes emlékeket ébresztett bennem. De üres volt minden. A második hét vége felé úgy döntöttem, hogy haza költözöm. Nem bírtam tovább a bezártságot, a bázison minden tele volt emlékkel, minden ŐT juttatta az eszembe. Fury viszont folyamatosan visszatartott, halogatta az elmenetelemet, mintha ő is valami Isteni csodában reménykedne.

De eljött a nap, amikor már nem tudott vissza tartani. A csomagjaim a szobában álltak egymásra pakolva, Natashával éppen a szállító-személyzetet vártuk. A legfölső hátizsákból egy piros zászló kandikált ki, mintha csak arra várna, hogy bele kapjon a szél…

-  Biztos vagy benne? – kérdezte, mintha ezredszerre bizonyára más lenne a válaszom.

- Biztos. – válaszoltam.

Natasha sem tudott semmit a Lokival történtekről, ahogyan senki más sem, pusztán csak sejthetett dolgokat. Volt olyan tapintatos, hogy nem is kérdezett rá.

- Nem tudom, miért nem jönnek már… - néztem türelmetlenül az órámra. – Remélem, ez nem megint Fury egyik hamvába halt próbálkozása, hogy itt tartson. – mondtam, miközben türelmetlenül toporogtam.

- Loree, Romanoff ügynök, kérem haladéktalanul jöjjenek a Tanácsterembe! – szólalt meg szobámban a rádiónk keresztül Fury igazgató ellentmondást nem tűrő hangja.

- Na mit mondtam?! – ráztam meg a fejemet.

- Nem tudom, ez komolynak hangzott. – mondta Natasha, majd elindult a folyosón. Én még egy futó pillantást vetettem a csomagjaimra, majd morogva indultam utána.

A Tanácsterem ajtaja hangos pisszenéssel nyílt ki előttünk. Éppen csak betettem a lábamat, azonnal kérdőre vontam Furyt. Elegem volt már a folyamatos halogatásból.

- Igazgató, amennyiben nincs rám feltétlenül szüksége, én inkább indulnék. Kérem hagyja, hogy… - aztán a pillantásom a terem túloldalára tévedt, utána pedig már egyáltalán nem érdekelt az elutazásom, vagy Nick Fury.

- Thor? – suttogtam magam elé, közben szememmel valaki egészen mást kerestem, de energiám fakó pulzálásából nagyon jól tudtam, hogy hiába keresem.

- Ő nem jött. – lépett közelebb hozzám, én pedig az ajkamba haraptam. – De jó hírem van. – folytatta, amiből úgy éreztem, tud, vagy legalábbis sejt valamit abból, ami Lokival kettőnk között történt. Én némán, gombóccal a torkomban álltam és vártam a hírt, amely talán egy kis reménnyel szolgálhat. – Apám, Odin, Mindenek Atyja azzal a kéréssel küldött vissza, hogy hívjam el Asgardba Földi szövetségeseinket. – arcán cinkos mosoly jelent meg. – És kíváncsian várja, hogy megismerhesse az Őrangyalt.

Én képtelen voltam megszólalni. Éreztem, ahogyan a napok óta visszafojtott könnyeim lassan utat törnek maguknak. Thor nyakába ugrottam és két hét óta először ismét feléledt bennem a remény.