Huszonötödik fejezet - Viszontlátás

Huszonötödik fejezet

Viszontlátás

- Jane merre van? – kérdeztem Thort, miután sikerült lecsendesítenem szívem dübörgő ritmusát és miután Fury és a Bosszúállók magunkra hagytak egy kicsit a teremben.

- Jane Asgardban maradt. – mosolyodott el Thor.

- Asgardban? – néztem rá hitetlenkedve. – Ott merted hagyni egy légtérben Lokival? Nagyon bátor vagy! – ráztam meg a fejemet, közben Lokira gondolva újra görcsbe rándult a gyomrom, tudtam, hogy arcomra is kiült ez az érzés.

- Apánk és a harcosok vigyáznak rá. – válaszolta Thor – Anyánkról már nem is beszélve. Teljesen oda van érte. – mondta széles mosollyal.

- Ezt rögtön gondoltam. – bólintottam. – Jane nagyon kedves, okos és szép. – próbáltam mosolyogni rá, majd lehajtottam a fejemet. Ez után csend következett, majd Thor szólalt meg.

- Téged is nagyon szeretne Édesanyánk…tudom jól. – mondta, mire én felkaptam a fejemet. Furcsa volt ez a megállapítás és ez a párhuzam. Egy lapon említett engem az ő Jane-jével, hogy engem is ugyanúgy kedvelne, mint az Ő választottját…Thor arcát tanulmányoztam és próbáltam eldönteni, hogy vajon mennyit tudhat a Lokival történtekről.

- Tudod…Loki szerint ostoba vagyok. De ha a két lehetőség közül, hogy itt maradjon veled vagy vissza jöjjön velem és Jane-nel Asgardba, az utóbbit választja, akkor az még nekem is szemet szúr. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem megint valami semmiségen vesztetek össze. És abban is biztos vagyok, hogy nem összeveszésről van szó. – Tengerkék szemében és szája sarkában mosoly bujkált, amitől zavarba jöttem és lehajtottam a fejemet. – Hiányzol neki. Tudom. – emelte fel az arcomat Thor, én pedig elsírtam magamat.

A kabinomban belépve tudatosult csak bennem, hogy minden létező ruhám bőröndökbe csomagolva áll, úgyhogy még csak esélyem sincs előkotorni valami normális darabot az Asgardi látogatásra. „Normális darabot?” Nevetségesnek tűnt egyáltalán a felvetés maga…Ugyan milyen ruhánk lehet nekünk, ami megfelelő lehetne Asgardba? Néhány pillanatig még tanácstalanul tébláboltam a bőrönd-halmok között, majd kigyúlt fejemben az isteni szikra.

Immár századszorra néztem végig magamon a tükörben, a látvány fájó emlékeket ébresztett bennem. Amikor utoljára volt rajtam ez a ruha, nagy győzelmet arattunk Lokival. Nem csak a másik csapat felett, hanem győzelem volt ez kettőnk számára, hogy sikerült felül emelkednünk Önmagunkon és végre együtt, csapatként működni. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a csodás napot.

Magam előtt láttam Loki szemét, amikor először meglátta rajtam a zöld, bőr ruhát, az óarany Asgardi motívumokkal díszítve. „Összetartozás”…ezt jelentette számára, még ha nem is fogalmazta meg, csak tudat alatt érezte is ezt.

Elégedett sóhajtással fordultam el a tükörtől, majd egy lépés után megtorpantam. Eszembe jutott, hogy még hiányzik valami. Valami, amit Loki mindig szóvá tett.

Kinyitottam a fiókot és óvatosan kivettem belőle a diadémot. Emlékeztem rá, hogy amikor először – és eddig utoljára – rajtam volt, milyen idegennek éreztem magamon. Mintha nem is hozzám tartozna, csak jelmezt viselnék, csak egy eszköz lenne, hogy megnyerjem Lokit.

Két kézzel tettem a fejemre, mintha csak egy korona lenne. Az elején a kis szarv fenyegetően kunkorodott felfelé. Imádtam. Mert Ő jutott róla az eszembe. Mert így a részének éreztem magamat. A tükörbe néztem, arckifejezésem egy pillanatra Lokit juttatta eszembe. Szememet összehúztam, ajkamon hamiskás mosoly bújkált. Majd mindez egy pillanat alatt eltűnt. Ismét tele lettem kétséggel. Nem tudtam, hogy mit várhatok ettől a látogatástól és a viszont látástól. A fülemben csengtek Thor szavai, hogy hiányzom Lokinak, de mégis…nem ő jött most ide, hogy tolmácsolja édesapjuk meghívását felénk, nem kísérte el a bátyját.

Tudtam, hogy semmit sem szabad várnom. Erőltetni próbáltam magamat, hogy ne gondolkodjak azon, mi lesz majd, ha megérkezünk, hogy ne gondolkodjak azon, mit fogok majd mondani, vagy hogy Ő mit fog majd mondani, hogyan fog majd reagálni. Éreztem, hogy minden ott, abban az adott pillanatban fog majd eldőlni.

- Loree, nem gondolja, hogy ez egy kicsit túlzás? – kérdezte Fury, mikor teljes harci díszben jelentem meg a hangárban.

- Nem, nem gondolom. – válaszoltam. – Asgardban az Őrangyalt szeretnék látni. Loki társát. Vagy tévednék? – néztem Thorra, némi támogatásért.

- Nem. – válaszolta apró mosollyal a szája sarkában. – Az Őrangyalnak pontosan így kell megérkeznie Asgardba!

Tudtam, hogy Thornak a Mjöllnír segítségével sikerült újra építeni a Szivárvány Hidat, így akadálytalanul fogunk eljutni Asgardba, ám emberi ésszel mégis felfoghatatlannak tűnt az egész. Ott álltunk Új-Mexicoban a sivatag közepén, Fury, Stark, Rogers, Banner, Romanoff-Barton-Coulson ügynökök és persze én. Az ég furcsa, természetfölötti színbe burkolózott, nem kellett tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember a bőrén érezze, itt bizony valami rajtunk felül álló dolog készülődik. Stark a legújabb Armani-öltönyében feszített, kezében pedig az akta táska, ami bármelyik pillanatban képes volt páncéllá átalakulni, Steve Rogers megmaradt a szokásos kockás ingnél és szövetnadrágnál, Natasha és Barton ügynök szintén a bevetéskor használt ruhájukban jöttek, mint én, Coulson ügynök az elmaradhatatlan MIB öltözékében és Furynál sem maradhatott el a hosszú bőrkabát. Igen furcsa és vegyes kis társaságot alkottunk.

- Heimdall, nyisd ki a kaput! – hallatszott Thor mennydörgés szerű hangja. Utána egy lélegzetvételnyi időnk sem maradt, mert beszippantott minket egy aranyszínű láng- és energi csóva, amely magával ragadott és vitt minket galaxisokon és világokon keresztül. Mintha ezerrel haladtunk volna egy forgalmas autópályán és csak a felvillanó, néha majdnem egybe folyó fényeket érzékeltük volna magunk körül. A testem könnyű volt, lebegett, irányította ez a láthatatlan erő.

Aztán hirtelen megérkeztünk. Nem én voltam az egyetlen, akinek egyensúly-keresési problémái adódtak az út végén, Thor viszont olyan szálfa egyenesen állt, mintha csak egy jóízű gyalogláson lettünk volna túl.

- Heimdall, bemutatom neked Földi barátainkat és szövetségeseinket. – mondta Thor, majd sorra vette a S.H.I.E.L.D. és a szövetség minden tagját. Majd én következtem. Félelmetes volt bele nézni Heimdal arany szín szemeibe. Mintha bele látott volna az agyamba…a lelkembe. Egy pillanat alatt az eszembe ötlött, amit a mitológiai könyvemben róla és Lokiról olvastam. Ragnarök…Istenek Alkonya…Loki Asgard ellen vezeti a seregét…Heimdall megöli Lokit… - egy nagyot nyeltem.

- Örülök, hogy megismerhetem. – hajtottam meg a fejemet.

- Én is örülök, hogy itt üdvözölhetünk Asgardban. – mély hangja szinte dübörgött az agyamban.

- Most induljunk, Atyám már vár minket. – mondta Thor.

Ahogyan a hídra léptünk, gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. Óriási vízesések, amelyeknek vize a semmibe, a világmindenségbe zuhant. Világok, galaxisok úsztak a semmiben, mintha a fizikai törvényei itt nem lennének érvényesek.

- Ez valami hihetetlen… - hallottam Bannert, miközben körbe mutogatott Starknak. Hiába. A tudomány emberei.

A híd szivárvány színben pulzált a talpunk alatt. Tudtam, hogy valamikor, valahol már láttam ezt…még ha nem is pontosan ilyen volt. Kutattam az emlékezetemben, aztán rátaláltam. Az emlék, amit Loki mutatott nekem…amikor gyerekkorukban Thor villámokat szórt a Földre. Ő pedig magányosan állt a híd szélén. Megálltam, majd a híd széle felé sétáltam. Lenéztem a semmibe. Láttam a világainkat, láttam és éreztem, Loki mit láthatott. Hátborzongatóan megrázó volt az egész.

- Loree, kérlek menjünk. – lépett oda hozzám Thor, én pedig egy elnézést kérő mosollyal indultam utánuk.

Lassan elértünk a híd végéhez, egy óriási palotához. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy hová is igyekszünk.

- Válaszkjálf… - suttogtam magam elé, ám Thor így is meghallotta.

- Loki mondta, hogy sokat tudsz népem történetéről. – lépett mellém. – Atyám palotájának nincs párja sem Asgardban, sem pedig a többi világokban.  – mondta szerényen.

- Loki mondta? – vetettem rá magamat erre az információra, mint éhező egy falat kenyérre.

- Nos igazából…igazából még akkor mondta, amikor…nem voltatok túl jóban. Említett valami olyasmit, hogy ez a nyávogó kis halandó egy őrült ember tollából származó könyvet olvas rólunk és azt hiszi, hogy az az igazság… - nevetett.

- Á, így már értem. – mondtam kissé csalódottan, de mégis jó érzéssel töltött el felidézni azt a napot, amikor először nyitott rám a társalgóban olvasás közben. „Tényleg ilyen vagyok?” Kérdezte akkor tőlem, a könyvben lévő, álnok és igen rusnya Loki ábrázolást lobogtatva a szemem előtt. Most már tudtam kérdésére a választ, reméltem, hogy lesz még rá alkalom, hogy ezt el is mondhassam neki.

Mikor beléptünk a trónterembe, hirtelen mindenki elcsendesedett. Nem hittem volna, hogy ennyien lesznek. Több száz Asgardi nézett ránk, kíváncsian méregettek minket. A terem végében ott állt Odin, óriási, aranyszínű trónja előtt, jobbján felesége, Frigga és Jane, a balján pedig…

Olyan nagyot dobbant a szívem, hogy eddig nem is tudtam, hogy képes az ilyesmire. Onnantól kezdve őrült rohamban folytatta tovább, azt hittem, még a ruhámon keresztül is látszódik, ahogyan ver. Legszívesebben oda rohantam volna hozzá, a nyakába ugrottam volna, elhalmoztam volna a csókjaimmal és elmondtam volna neki, mennyire hiányzott és hogy mennyire bolond, mert elmenekült…de nem tehettem.

Volt azonban valami, ami csak most tűnt fel igazán és ami nagyon megrémisztett. Nem éreztem az energiámat. Nem láttam. Egyszerűen nem létezett. Nem kötött semmi Lokihoz, nem éreztem a közelségét egészen addig, amíg meg nem láttam. Ez rettenetesen megijesztett, mert hirtelen arra gondoltam, valahogyan elvágta magát tőlem, de aztán rájöttem, hogy nem csak a kettőnk közötti kapcsolat szűnt meg, hanem engem sem fog körbe az energia…végül arra jutottam, hogy Asgardban valószínűleg nincs hatalma fölöttünk. Ettől hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak és sérülékenynek éreztem magamat. Ráadásul a tudat, hogy még véletlenül sem tudok semmit sem kilesni Loki gondolataiból, teljesen kétségbe ejtett.

Thor vezetésével végre elindultunk a trón felé, így én is egyre közelebb kerülhettem Lokihoz. Mikor egy-egy pillanatra sikerült róla levennem a szememet, láttam, hogy sokan csak engem néznek és összesúgnak. Ekkor tudatosult benne, hogy a Lokihoz való tartozás kifejezése az Asgardiak nagy részében valószínűleg gyanakvást és ellenséges érzelmeket szül.

Immár a trón közvetlen közelébe értünk, a négy harcos, akiket már elmondás alapján be tudtam azonosítani – Sif Úrnő, Fandral, Folstagg és Hogun ott álltak sorfalat. Ők is bizalmatlanul méregettek, akárcsak az Asgardiak nagy része. Én félelem nélkül, konokul álltam a pillantásokat. Nem éreztem úgy, hogy bármi miatt is fejet kéne hajtanom. Aztán újra Lokit kezdtem fixírozni, akin láttam, hogy direkt nem néz rám. Kerülte a pillantásomat és úgy láttam, a fogát csikorgatja. Nagyon jól ismertem már ezt a dacos arcát.

- Atyám, hagy mutassam be neked az Őrangyalt, aki fiadat a Földön a csatákban védelmezi. – vont közelebb Thor, mert látta, hogy én teljesen máshol járok.

- Mindenek Atyja… - hajtottam fejet alázatosan, majd vártam a reakcióját. Fél szemének pillantása mintha nem is a külsőmet, hanem a belsőmet érte volna, mint valami varázsütés. Tudtam, hogy Odin bölcsességét mi földi halandók soha nem érthetjük meg.

- Köszöntelek Asgardban. – mondta röviden, majd tenyerébe fogta az arcomat. Jóságos szeme valahogy megnyugtatott. – És köszöntöm minden újdonsült barátunkat és szövetségesünket a Földről. Kívánom, hogy érezzék jól magukat Asgardban! – hangja végig mennydörgött a termen, ahol hangos tapsvihar hangzott fel.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek végre. – mondta Frigga, majd szorosan megölelt, mikor Thor tovább tessékelt hozzá. – Már olyan sokat hallottam rólad. Nagyon köszönünk mindent, amit Lokiért tettél. – csillogó szemei tele voltak őszinte, anyai szeretettel.

- Én nem… - hebegte, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy mit is szeretnék mondani.

- Loki, ideje lenne üdvözölnöd az Őrangyalodat. – húzott maga után Frigga, egyenesen Lokihoz. Ott álltunk egymással szemben, én pedig vártam, hogy mit fog lépni. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire is hiányzott az elmúlt két hétben. Arca egyszerre volt kemény és szomorú. Láttam, hogy mennyire össze van zavarodva. Más csak a kemény, kiismerhetetlen páncélt látta volna az arcán, de én nem…Nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne öleljem meg…hogy ne kezdjek el beszélni…

- Örülök…hogy látlak. Remélem, hogy jól érzed majd magadat köztünk. – mondta a formális szöveget, mély, ellenállhatatlan hangján. Ekkor vettem csak észre, hogy a teremben szinte mindenki minket néz.

- Én is örülök, hogy látlak. – mondtam röviden, éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Összeszorítottam a fogamat, nehogy megremegjen a szájam. A kezemet nyújtottam neki. Szükségem volt rá, hogy érezzem az érintését.

Ő a szemembe nézett, egészen biztos voltam benne, hogy látja elfojtott könnyeimet. Kezét lassan csúsztatta az enyémbe, hosszú ujjai finoman megérintették a csuklómat, mielőtt kezet fogtunk volna. Egy pillanatra olyan volt, mintha újra érezném kettőnk között az energiát, de ez egészen más volt…egészen más, én mégis teljesen bele remegtem.