Huszonhatodik fejezet - Anyai szeretet

Huszonhatodik fejezet

Anyai szeretet

Loki nem szólt többet, alig egy másodpercig tartott rövid kézfogásunk, azután megszűnt a varázslat.

- Most pedig elvonulunk egy kis időre, hogy közelebbről is megismerkedhessünk Földi szövetségeseinkkel. – mennydörögte Odin, hogy az óriási trónterem legtávolabbi pontjában is tökéletesen lehetett hallani. – A lakomán mindenkit szeretettel várunk. – fejezte be, majd széles kar mozdulattal invitálta maga után delegációnkat. Most futott csak át az agyamon, hogy milyen furcsa, hogy Asgard népét és a mi követségünket is egy félszemű ember vezeti…

- Őrangyal, kérlek… - hallottam magam mögül a kedvesen csengő hangot. Megfordultam és láttam, Frigga volt az, aki megszólított.

- Kérem, szólítson csak Loree-nak. – mosolyogtam rá esetlenül.

- Loree. – sugárzott felém őszinte mosolya. – Kérlek, tarts inkább velem. Hagyjuk a férfiakra és a harcos amazonokra a politikát és a háborúkat. Olyan sokat hallottam már rólad. Szeretnélek jobban megismerni. – kedves invitálásának egyszerűen lehetetlenség volt ellen állni.

Először Thorra néztem, aki rám kacsintott, majd Loki arcára rebbent a pillantásom. Az ő arcáról semmi nem tudtam leolvasni, csak meghajtotta kissé fejét édesanyja felé, majd sarkon fordult és a többiek után sietett. Lehajtottam a fejemet.

- Gyere velem. – karolt belém Frigga, mosolya gyógyír volt minden sebre. A palota csodálatos, csillogó folyosóin mentünk keresztül, ahol nem győztem bámulni a sok gyönyörű freskót és szobrot. Olyan volt az egész, mint egy meseország. Frigga látta, hogy szemem milyen mohón eszi a látványt, így nem is kezdeményezett beszélgetést, amíg be nem értünk pompás fogadó szobájába. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. – mondta őszintén, közben pedig kezével maga mellé mutatott, hogy foglaljak helyet. – És nagyon örülök annak a kapcsolatnak, ami Loki és közted született. – bársonyos hangja nagyon megnyugtató volt, bár amikor „kapcsolatot” emlegetett, hirtelen zavarba jöttem. Nem tudtam, pontosan mennyit tud, mennyit beszélt Thorral, az ő esetleges sejtéseiről. Nem tudtam, hogy mit reagálja erre a kijelentésre. – Tudom, hogy nem könnyű Lokival. Soha nem volt az. – folytatta. – De úgy érzem, köztetek valami különleges dolog van. – Csend telepedett közénk, én pedig tudtam, hogy illő lenne végre megszólalnom.

- Nos…én nem…szóval…ez az egész nem…nem az én döntésem volt. Nem tudom mennyit mesélt erről az egészről Loki, vagy Thor, de…de az energia választ, nem pedig én.

- Igen, tudom. – bólintott. – És ez az energia az, ami megvédelmez téged. Tehát arra törekszik, hogy neked jó legyen. Talán választana neked olyan társat, aki nem illik hozzád? Akivel nem lehet közös célod és jövőd? – kérdezte, én pedig éreztem, hogy elsápadok. Ilyen oldalról még soha nem gondoltam bele a dologba.

- Én nem…nem tudom. – babráltam zavaromban a körmömmel. – Nem hinném, hogy túl sok közös lenne bennünk. Igazából, kettőnk kapcsolatának az eddigi legnagyobb csodája az, hogy még nem öltük meg egymást. – nevettem fel keserűen.

- Nos, én nem így hiszem. – mosolyodott el, szeméből kiolvastam, hogy valószínűleg ő is sejthet valamit a történtekből. – Tudod, Loki gyermekkorától kezdve visszahúzódó volt. Amíg Thor volt mindig a társaság közepe, sok baráttal, bajtárssal, addig Loki valahogy mindig elszigetelődött. Thor testi erővel és vakmerőséggel kápráztatta el környezetét, Loki a varázslattal és a figyelem felhívó csínytevéseivel soha nem érte el ezt a hatást. Nagyon sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy ez mennyire komolyan bántja is őt. – arca elfelhősödött, most, először beszélgetésünk során. – Sok időt töltöttem vele. Több időt, mint Thorral. Az akartam, soha ne érezze, hogy ő más, mint Thor…Hogy ő fogadott gyermek. Thor inkább az Apjával volt. Láttam, hogy Lokinak rosszul esik, hogy Odin nem fordít rá akkora figyelmet…de azt hittem, én meg tudom neki adni a hiányzó szeretetet és törődést. De tévedtem. Óriási nagyot tévedtem. – láttam gyönyörű arcán a maró önvádat, hirtelen elöntött iránta a szeretet forró hulláma. Láttam Loki emlékeit, az érzéseit és tudtam, hogy az egyetlen ember a világon, aki valaha is szeretett, az az édesanyja, Frigga volt. Bár soha nem mondta volna ki és talán soha nem érzékeltette vele, de emlékeiből és benső érzéseiből egyértelműen kiviláglott, hogy rajongásig szereti. Ami még ennél is fontosabb volt, a Frigga szemében remegő könnycseppekből tudtam, hogy édesanyja is milyen mélyen szereti őt még mindig, mindazok ellenére, amik történtek és amiket Loki elkövetett. Tudtam, hogy én is szeretem ezt az asszonyt, aki feltétel nélkül tudta szeretni Lokit, aki az édesanyja volt, még ha a vér nem is kötötte hozzá. Kezemet lassan az övére csúsztattam és finoman megszorítottam. Ő felnézett, könnyektől áztatott arca egy pillanatra felderült.

- Tudom, hogy szereted. – mondta és most az ő keze szorította meg az enyémet. – Nem kellett, hogy Thor bármit is meséljen. Ismerem a fiamat. Tudom, hogy milyen. És látom rajta, ha valami bántja. Látom rajta, miként reagál, ha rólad beszélünk. Láttam az arcát, amikor Odin bejelentette, hogy elhív titeket Asgardba. Bármit is tesz, bárhogyan is igyekszik, engem nem tud megtéveszteni az álarcával. – mondta, majd egyik kezét az arcomra tette. – Fontos vagy neki…SZERET TÉGED… - hangsúlyozta ki, amitől éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Csak éppen nem tudja, hogy mihez kezdjen ezzel az érzéssel. Úgy érzi, a legutóbb, amikor nagyon szeretett, elárulták…eldobták a szeretetét…az apja és a bátyja. És többé nem akarja ezt átélni. Nem akar újra kiszolgáltatott lenni. És meggyőzi magát arról, hogy ő gonosz. De mi ketten tudjuk, hogy nem az. – végig simogatta az arcomat. – Igaz? – én viszont már nem tudtam, hogy mit válaszoljak. A rideg fogadtatás semmi jóval nem kecsegtetett. Úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott. – Láttam, ahogyan a szemeddel kerested őt a trónteremben. És láttam, ahogyan az arcát nézted, amikor kezet fogtatok. – szólt hozzám határozott hangon. – Meríts erőt ebből az érzésből. – győzködött. – Mert én is láttam az Ő arcát közben. – tartott egy rövid szünetet. – És tudom, hogy ő is szenved.

Friggával még hosszú ideig beszélgettünk Lokiról, a múltjáról, a jelenéről és a jövőjéről, az érzéseinkről irányában. Ő volt az egyetlen, akivel megosztottam a titkot, hogy mi is történt köztünk akkor, két hete. Pironkodva meséltem el neki az egész történetet, ő viszont őszinte, anyai örömkönnyekkel ölelt magához, mintha valami eget rengető dolgot vittem volna véghez.

- Most már értem, hogy miért menekült haza. – sóhajtotta nagyot. – De legalább most itt a jó alkalom arra, hogy beszéljetek. – bíztatott.

- Nem éppen úgy nézett ki, mint aki beszélni szeretne. – ráztam meg a fejemet.

- Loki általában nagyon sok dolgot nem szeretne, amire bizony szükség van. – próbált jobb kedvre deríteni. – Neked kell lépned, mert ő bizony nem fog. Tudod…bizonygathatja, hogy nem így van…de ugyanolyan csökönyös, mint az Apja!

Karon fogva indultunk vissza a trónterembe, mikor szembe jött velünk Sif Úrnő. Első látásra ellenszenves volt nekem, talán azért, mert tudtam, mennyire nem kedveli Lokit, vagy talán azért, mert úgy méregetett kezdettől fogva, mint egy ellenséget.

- Úrnőm. – hajolt meg Frigga előtt. – Mindenek Atyja küldött, hogy szóljak, fáradjatok vissza a Trónterembe, mert a lakoma nemsokára kezdetét veszi. – tudatta határozottan.

- Köszönöm Sif Úrnő. – mosolyodott el Frigga. – Kérlek, kísérd vissza Loreet, én pedig megnézem, hogy rendben haladnak-e az előkészületek. – rendelkezett, majd elsuhant mellettünk. Kettesben maradtam a harcos amazonnal, szótlanul baktattunk egymás  mellett a palota márvány padlóján. Láttam rajta, hogy nagyon feszült.

- Szóval te és Loki? – kérdezte, az én szívem pedig egy pillanatra hatalmasat dobbant, hirtelen azt hittem, ő is tud valamit, de aztán bele gondolva rájöttem, hogy Thor egészen biztosan nem mesélt neki gyanújáról.

- Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem kötekedően.

- Együtt harcoltok? Egymás oldalán? – kérdezte, szavaiból ki lehetett hallani az iróniát.

- Igen. Valami olyasmi. – próbáltam magamat nem felidegesíteni. – Van esetleg ezzel valami problémád? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.

- Nem, nekem aztán nincs. – rázta meg barna loboncát, közben pedig megérkeztünk a Trónterem bejáratához. – De remélem, tisztában vagy vele, hogy el fog árulni. – vetette még oda végül, majd eltűnt a szemem elől.