Huszonhetedik fejezet - Maradj Velem

Huszonhetedik fejezet

Maradj Velem

Még hosszú másodpercekig letaglózva álltam a terem szélén és mozdulni sem tudtam. Sif kíméletlen őszintesége mellbevágó volt. Arra készültem, hogy az érzéseimről beszéljek Lokinak, a vágyakról, amelyeket keltett bennem, de ezek a szavak most ismét kétségbe ejtettek.

- Űrnőm, kérlek fáradj utánam. – hajolt meg előttem egy Asgardi, majd maga után invitált. A teremben egy óriási, U alakú asztal volt, amit legalább kétszáz vendég ült körbe, Asgardiak és a Földről jött vendégek egyaránt. Odin balján ült Thor, mellette pedig Jane, jobbján pedig még üresen állt Frigga helye. Thor és Jane mellett ült a négy harcos, Frigga mellett pedig Loki. Odin családjával szemben pedig a Földi delegáció foglalt helyet. Az én helyem pontosan Lokival szemben volt. Jobbomon Natasha foglalt helyet, bal oldalamon pedig egy Asgardi Hölgy, aki, miután meglátta, hogy ki a szomszédja, inkább elfordult. Loki a terítőt bámulta, közben a késsel játszadozott és elnyomott egy keserű félmosolyt. Én kínos lassúsággal magam alá húztam a széket, majd az én érdeklődésem is az arany evőeszközök felé koncentrálódott. Közben szemeimmel folyamatosan Lokit lestem, aki még csak fel sem emelte a tekintetét. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megszólaljak. Nem tudtam, hogy hogyan kezdeményezzek társalgást úgy, hogy mindenki hallhatja beszélgetésünket. Mit mondhatnék neki így? Vagy ugyan mit kérdezhetnék? „Loki, ne haragudj, miért menekült el, miután csókolóztunk?” Na inkább hagyjuk. Vagy kérdezzem meg, hogy van mostanában? Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Frigga még mindig nem volt a helyén, pedig benne volt minden reményem. Szétnéztem a teremben és láttam, hogy az egyik sarokban beszélget néhány hölggyel, akik láthatóan feltartották, mert sűrűn pillantott felénk, de volt olyan udvarias, hogy nem szakította őket félbe.

Az asztalok lassan megteltek minden földi – illetve inkább asgardi – jóval, óriási fa tálakon hozták be a vacsora fogásait, minden féle sült vadat és a hozzá való köreteket, az egész olyan volt, mint valami római- vagy középkori lakoma. Én mégsem tudtam rá nézni. Görcs volt a gyomromban, képtelen voltam levenni a szememet Lokiról. Újra végig tudtam tanulmányozni arcának minden apró kis pontját, hajának éjfekete tincseit. Ujjam hegye bizseregni kezdett az emlékre, hogy milyen volt az arcát simogatni és bele túrni hullámos hajába. Mikor megnyalta az ajkát, én is megnyaltam az enyémet…csak kék szemének átható pillantása volt az, ami elkerült. Éreztem, hogy képtelen vagyok tovább itt ülni csendben, mintha minden rendben lenne. Ordítani szerettem volna.

A következő pillanatban felpattantam, kihúztam magam alól a széket és hátra sem néztem.

Nem érdekelt, hogy hová megyek, percekig szinte semmit nem is láttam, csak fekete foltok úszkáltak a szemem előtt. Olyan ideges voltam, hogy azt hittem, szétvet a düh. Mérges voltam magamra, Lokira, még Friggára is, mert a legfontosabb pillanatban magamra hagyott. Aztán nagy nehezen sikerült lenyugodnom.

Úgy sétáltam a palota folyosóin, ahogyan egy turista a Louvre-ban. Megcsodáltam a gyönyörű festményeket, freskókat és szobrokat, kimentem az erkélyekre és hosszú percekig nem tudtam betelni a festői kilátással. Asgard világa valahogy megnyugtatta háborgó lelkemet. Órákon keresztül bolyongtam a folyosókon és termeken keresztül anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztam volna.

Végül egy óriási terembe érkeztem. A terem négyszögletes volt, melynek mind a négy falát egy-egy óriási méretű freskó borította. Ahogyan végig néztem rajtuk, egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy mit is ábrázol.

- Jötünheim… - néztem végig az első képen. A rideg, sivár jégbolygón hatalmas lényeket ábrázolt a készítő, melyeket mintha csak a bolygó anyagából faragott volna ki egy mester. – Jégóriások… - sétáltam el a kép előtt. A következő alkotáson is Jötünheim volt látható, hófödte hegyének csúcsán egy aranyba öltözött harcos jelent meg nyolclábú lován. – Odin… - sétáltam el az alak előtt. Mögötte egy egész sereg állt készen, szemben a Jégóriásokkal. A harmadik képen maga a csata volt látható, harc Jötünheimért, amelyről már annyit olvastam és amelyt Loki emlékeiben is láttam, hiszen Apja, Odin mesélt neki róla. A képen látszott, hogy az Asgardi sereg nyerésre áll visszaverik a Jégóriásokat hatalmas, fagyos várukba. Tovább haladtam, az utolsó képhez. Odin volt rajta és a Szelence, amely Jötünheim hatalmát jelképezi és amely azóta már itt van, Asgardban, Odin kincstárában. A képen volt még egy rideg, kék alak, aki a földön feküdt, miközben Mindenek Atyja fenyegetően rá szegezte a lándzsáját. – Laufey… - suttogtam el a Jötün király nevét. Közelebb léptem a képhez és aprólékosan végig tanulmányoztam alakját, arcának vonalait. Olyan hihetetlennek tűnt az egész… - Laufey fia…

- Ugye tudod, hogy nem kéne itt lenned? – hallottam meg Loki mélyen zengő hangját a hátam mögül. Rémülten fordultam meg, ennyi idő alatt még nem tudtam megszokni azt, hogy nem érzékelem előre a közeledtét és a jelenlétét.

- Nem hinném, hogy bárhonnan és bárkinek is hiányoznék. – válaszoltam keményen, mire ő közelebb lépett. Éreztem, ahogyan a szívem hevesebben kezd el dobogni. Rám vetett egy pillantást, majd a freskóhoz lépett. Tanulmányozta egy ideig, arca végig kemény maradt, mint a jég. Ha látnom kellett valami hasonlóságot közte és Laufey között, hát ez volt az. Majd megfordult és vissza lépett hozzám.

- Gyere, mutatok neked valamit. – mondta határozottan, aztán már rohant is tovább, nagyon nehéz volt lépést tartani vele. Sok termen vágtatott keresztül, én pedig lobogtam utána, mint a győzelmi zászló. A végén pedig a palota egyik oldal bejáratán elhagytuk azt és a mellette álló kisebb épületbe kanyarodtunk be. Furcsa illat terjengett a levegőbe, mintha széna lett volna…még mielőtt jobban elgondolkodhattam volna, már meg is láttam azt, amit – vagy inkább akit – Loki mutatni akart nekem.

- Sleipnir… - suttogtam tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal. A hatalmas, nyolc lábú ló ott állt az óriási karámban, sötét szemét érdeklődve rám villantotta. Szőre világos-szürkés volt, tomporán sötét foltokkal és pöttyökkel. Nyaka erős volt, sörénye is sötétebb és hullámos. Gyönyörű, forró vérű állat volt, Odin méltó társa. – Nem…ilyen nincs… - ráztam meg a fejemet. Nem tudtam betelni a látvánnyal.

- A Te világodban nincs…Az enyémben van. – mondta, majd kezével megfogta Sleipnir vastag, izmos nyakát, végig simította, hullámos sörénye az ujjai köré fonódott. A ló nem húzódott el tőle, mint egyébként mindenki más Asgardban, hanem gyönyörű fejét Loki nyakához dörzsölte. Először láttam őt mosolyogni. Akkor újra eszembe jutott a legenda Lokiról és Sleipnírről…hogy igazából Loki Sleipnír anyja… De inkább nem kérdeztem rá.

- Láttam, hogy olvastál róla könyvedben. Gondoltam szívesen megismerkednél vele. – mondta, miközben próbálta lecsillapítani a ló fékezhetetlen szeretet-kitörését.

- Igen…egyszerűen gyönyörű…köszönöm! – léptem közelebb.

- Érintsd meg nyugodtan, nem fog bántani. – fogta körül kezével finoman Sleipnír nyakát, hogy meg tudjam simogatni a rakoncátlan állatot, de közben nem nézett rám.

Kezemet lassan, óvatosan előre nyújtottam és végig simítottam az állat bársonyos sörényén, végig hosszú, erős nyakán. Végül a kezem Loki kézfejére siklott, rajta nyugodott meg, de a következő pillanatban ő el is húzta és elfordult tőlem. Szótlan állt, háttal nekem, miközben Sleipnír fáradhatatlanul bökdöste karját az orrával, hogy felhívja magára a figyelmet. Loki oldalra fordult és simogatni kezdte. Én pedig tudtam, hogy most van itt az idő…

- Hiányzol… - kezdtem, közben profilját tanulmányoztam. Láttam, ahogyan ajkait összeszorítja. – Hiányzik a csókod… - újabb kísérletet tettem arra, hogy megfogjam a kezét, de ő újra kiszabadítottam magát. – Csak…csak mond el kérlek, hogy mi baj…hogy…hogy mivel tudnék segíteni… - kérleltem, ő viszont teljesen elzárkózott. – Tudom…tudom, hogy neked is jó volt…hogy élvezted. – igyekeztem, hogy hangom lágy legyen, ne pedig hisztis, vagy követelőző. – És azt is tudom, hogy ez most biztosan ijesztő a számodra. Ijesztő a gondolat, hogy valakit…valakit megszerettél és közel kell engedned magadhoz. – léptem közelebb és legalább a páncélon keresztül megérintettem. Arcából most nem láttam semmit, mert elfordult tőlem. – De hidd el, én nem foglak bántani téged. Csak azt szeretném, ha adnál egy esélyt arra, hogy szerethesselek…hogy boldoggá tegyelek. – fejeztem be. Tudtam, hogy ennél többet most nem tudok mondani. Csend ereszkedett közénk.

- Csak bántanálak. – hallatszott a válasz kemény, rekedtes hangján, fejét kissé felém fordította. – Te is nagyon jól tudod. – „Jézusom, hát ez a baj? Emiatt aggódik?” – villant át az agyamon.

- Lehet. – helyeseltem, amitől láttam, meglepődött kissé. – Valószínűleg nem lesz könnyű. – adtam meg neki az elégtételt. – De eddig is bántottál már. És most mégis itt vagyok. És te is itt vagy. És mindennek ellenére megtörtént az a dolog a parkban. – szépen, lassan elértem, hogy felém forduljon. – Lehet, hogy sokszor bántasz, de szerintem nem azért, mert bántani akarsz. Csupán csak azért, mert még nem ismerjük egymást eléggé és mondok vagy teszek olyan dolgokat, amikkel akaratlanul is megbántalak. Te pedig ezeket nem tudod nekem megbocsátani. – próbáltam megmagyarázni. – De ha egy kicsit közelebb engednél magadhoz…ha tudnám, mi az ami fájdalmat okoz neked…és ha tudnám, hogy mi az, aminek örülsz…akkor minden sokkal könnyebb lenne. – próbáltam hatni rá.

- És miből gondolod, hogy ha jobban megismersz, akkor az is tetszeni fog, amit látni és tapasztalni fogsz? – kérdezte. És honnan tudod, hogy vajon nekem is tetszeni fog-e az, amit benned látni fogok, ha jobban megismerlek? – arca rideg volt ebben a pillanatban, nyomát sem láttam benne annak a férfinak, aki kipirult arccal csókolt a parkban.

- Nem hinném, hogy tudsz nekem magaddal kapcsolatban olyat mondani vagy mutatni, ami miatt ne kellenél nekem. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Én pedig…én pedig nem vagyok sok. Nem vagyok Isten…vagy Istennő. Csak egy halandó vagyok, a magam gyarlóságaival…de ami vagyok, az mind a tiéd. – mondtam, hangom elcsuklott a végén. Láttam, hogy arca megenyhül, egy pillanatra lehullott róla az álarc. – Maradj velem… - kérleltem. – Arca hirtelen újra megfeszült, ahogyan a jól ismert mondatot meghallotta.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Verd ki a fejedből. Minden amit kettőnkről gondolsz, az csak a te fejedben létezik. Csak a te vágyad és a te álmod. – közelebb lépett, egyik ujjával felemelte az államat, ajkaink csak milliméterekre voltak egymástól…ismét éreztem a tavasz édes illatát… - Én pedig néhány percre részese lettem ennek az álomnak, mert így tartotta kedvem. – hangja kemény volt, jeges, kék szemeit az enyémbe mélyesztette. – Ennyi. – keze elhagyta az arcomat, majd fenséges lépteivel távozott.