Huszonnyolcadik fejezet - Remény nélkül

Huszonnyolcadik fejezet

Remény nélkül

Még hosszú percekig álltam ott, könnyeimet törölgetve, miközben Sleipnir értetlenkedve nézett hatalmas, fekete szemeivel. Teljesen össze voltam zavarodva. Loki szavai nem csak azzal voltak ellentétesek, amiket csókunk alatt a fejében láttam, hanem Önmagával is nem egyszer került ellentmondásba. Nem tudtam, hogy melyik szavának hihetek és melyik a hazugság.

Először még örültem, mert azt hittem, csupán csak attól fél, hogy bántana engem, hiszen nagyon jól ismeri Önmagát. De aztán úgy tűnt, már az zavarja, hogy vajon elég lennék-e neki én, a szürke kis halandó…és vajon nem rettennék-e vissza attól, hogy ki is ő valójában…

De az egész beszélgetés vége volt a legszörnyűbb. Azt mondta nekem, hogy csak én képzeltem be mindent magamnak…én képzeltem be az egészet…azt, hogy Ő másképpen is érdeklődik irántam, mint ahogyan az Őrzött érdeklődik az Őrangyala iránt. És ő csak néhány pillanatra részese lett ennek a képzelgésnek, az ÉN álmomnak, mert éppen úgy tartotta kedve. „Nem” – ráztam meg a fejemet. – „Ezzel ellent mond Önmagának. Ha ez lenne a helyzet, akkor nem azzal kezdte volna, hogy fél attól, hogy bántana…Ő is érzi, hogy van valami kettőnk között, nem csak én képzelem. De fél…nagyon fél…és foggal-körömmel hárít…” – gondoltam végig, amitől egy kissé megkönnyebbültem. „Talán van még remény..” – sóhajtottam nagyot, letöröltem a könnyeimet, majd kiléptem az istállóból.

- Tudtam, hogy van köztetek valami… - a Trónterem felé tartottam, de egy hang megállásra kényszerített. Sif kemény léptekkel és még keményebb arccal lépett ki az egyik oszlop mögül.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem az udvariasság legapróbb jele nélkül.

- Tudod, én itt élek. – mutatott a palota csillogó falaira.

- Igen és teljesen véletlenül pont az istálló felé vezetett az utad, miközben a Trónteremben folyik a vacsora. – tekintetünk egymásba fonódott, éreztem, hogy Sif részéről ez nem más, mint provokáció. Máskor kerültem volna a konfliktust, de most sajnos abban a lelkiállapotban voltam, amikor felvettem a kesztyűt. – Legalább legyen benned annyi, hogy bevallod, utánunk kémkedtél. – mondtam határozott hangon.

- Én csupán Asgardot óvom a kétes elemektől. – válaszolt megvető mosollyal.

- Áhhhá… - nevettem fel ironikusan. – Szóval ez lennék én. „Kétes elem”.

- Te és az…”Őrzötted”…ugye így hívod Lokit?...Őrangyal… – ajkain ismét megjelent az arcátlan mosoly.

- Semmi közöd nincs a kettőnk kapcsolatához. – csikorgattam a fogamat – Álljon az bármiben is.

- Ugye te tényleg azt hiszed, hogy Loki jó? Hogy meg tudod menteni? – lépett közelebb hozzám, homlokát ráncolva. – Látom, ahogyan rá nézel. Teljesen megbabonázott téged! – bizonygatta indulatosan. – Loki nem tud szeretni! Senki mást nem szeret saját magán kívül! Ha egy pillanatra is elhiszed, hogy…hogy SZERET téged, akkor bolondabb vagy, mit gondoltam! – támaszkodott mérgesen egy oszlopnak.

- Miért? – emeltem fel immár én is a hangomat. – Miért ne szerethetne? Én többet tudok arról, hogy mi jár a fejében, mint amennyit ti valaha is tudtatok róla!

- Ugyan már, kérlek! – ütötte meg az oszlopot a tenyerével. – Csak azt látod, amit akar, hogy láss! Neked is az lenne a legjobb, ha minél hamarabb rájönnél, hogy ez az egész csak egy rossz vicc! Loki soha nem szeretne téged!

- Miért mondod ezt? – éreztem, hogy nem tudom visszatartani a haragomnak azt a fokát, amit normális esetben mélyen elnyomok magamban. – Azért, mert a férfi, akit szeretsz, nem szeret viszont? – Sif egy pillanatra megtántorodott, fél kézzel az oszlopnak támaszkodott. – Azt hiszed, azért, mert Thor nem viszonozza az érzéseidet, azért… - de nem volt rá lehetőségem, hogy befejezzem a mondandómat, mert Sif előre lendült, ökle pedig olyan erővel sújtott le az arcomra, hogy elterültem a földön, a diadém leesett a fejemről és messzire gurult tőlem a márvány padlón.

Éreztem szájamban a vér fémes ízét, arccsontom pedig kegyetlenül sajgott. Ebben a pillanatban tudatosodott bennem, hogy itt, Asgardban bizony semmi sem véd engem, az energia, mely körül vesz a Földön, itt nem létezik. Teljesen kiszolgáltatott vagyok.

- Hogy képzeled? – vicsorogta Sif, majd ismét felém indult, én pedig tudtam, hogy képtelen leszek megállítani a támadást. Keze meglendült, az utolsó pillanatban viszont egy másik kéz állította meg a levegőben.

- Ne merészeld! – hallottam Loki sziszegését a hátam mögül. – Ha még egyszer hozzá érsz, megöllek! Sif és Loki még néhány pillanatig farkasszemet néztek a fejem fölött, majd Sif hátrálni kezdett, Loki viszont továbbra is úgy nézett rá, hogy csodáltam, a harcosnő nem esik össze holtan.

- Gratulálok! Ugyanolyan aljas vagy, mint Ő. – mutatott Lokira. – Megtaláltad méltó párodat! – vetette még oda neki, majd eltűnt. Nagyon megrázott, amit mondott. Szégyelltem magamat azért, amit neki mondtam. Tényleg aljasnak éreztem magamat.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben letérdelt mellém, tenyerébe fogta az arcomat, végigsimogatta ott, ahol Sif megütött és ahol éreztem, nem kis zúzódás keletkezett. Azt ujjai lejjebb kúsztak az ajkamra, amely felrepedt az ütés nyomán. Gyógyított az érintése.

- Semmi bajom. – ráztam meg a fejemet. – Gyorsan elmúlik. – suttogtam, közben pedig élveztem ujjainak finom érintését, szemeinek aggódó pillantását. – Hogyhogy visszajöttél? – kérdeztem, miközben kezére tettem az enyémet, amely az arcomon pihent.

- Vártam és nem jöttél. Meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mondta röviden, láttam, hogy kényelmetlenül fészkelődik az érintésemet érezve. – Gyere, menjünk…

- Loki, nem érdekel, hogy mit mondtál az előbb… - szorítottam meg a kezét, miközben szeme egy pillanatra kétségbeesett fénnyel villant meg. – Gyere velem…gyere velem HAZA! – kérleltem. – Azt hiszed, hogy nem látom, mi folyik itt? Hogy milyen itt neked? Hogy kiközösítenek és megbélyegeznek? – szorítottam tovább a kezét. – A Te otthonod már nem itt van. Hanem a Földön…VELEM! – bizonygattam erélyesen, úgy kapaszkodtam karjába, mint az utolsó reménységbe. – Kérlek Loki…maradj velem… - suttogtam halkan, mire láttam, hogy mellkasa megemelkedi, mintha egy nagyot sóhajtott volna. Másik kezével lefejtette jobb karjáról az enyémet, majd talpra állított. Én könnyes szemmel, remegő szájjal néztem, ahogyan távolabb lép, kecsesen lehajol, majd egy szó nélkül, merev arccal felém nyújtja a fejemről leesett diadémot. Eltoltam a kezét, majd egy elsiettem, hogy ne lássa további könnyeimet.

- Mit tettél??? – mennydörögte Thor Loki felé, amikor visszatérve a Trónterembe, meglátta az arcomat.

- Nem ő volt, nem tehet róla! – intettem le türelmetlenül. – Csak egy apró kis félreértés… - nem is szándékoztam erre az egészre több szót fecsérelni.

Az este további része eseménytelenül telt. Loki továbbra is tartotta tőlem a távolságot, én pedig magamba roskadva ültem, még Frigga ölelése és bíztató szavai sem tudtak életet verni belém. Láttam, ahogyan a terem túlsó végében megpróbál beszélni Lokival, ám ő erőteljesen gesztikulálva inkább sarkon fordult és eltűnt. Nem is láttam többet a búcsúig.

Heimdall óriási kardjával megnyitotta az átjárót Asgard és a Föld között, immár tudtam, hogy csak pillanatok kérdése és elhagyom ezt a világot, elhagyom Lokit és a reményt.

Ő csak akkor csatlakozott ismét hozzánk, amikor a menet elindult a Szivárvány-hídon keresztül, hogy küldöttségünket a Bifrösthöz kísérjék. Nem nézett rám és én sem kerestem őt pillantásommal. Éreztem, ahogyan minden lépéssel egy jeges kéz ereszkedik egyre mélyebbre a gyomromba és egy óriási gombóc nő a torkomban. Próbáltam visszatartani könnyeimet, de egyre jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Tehetetlennek éreztem magamat.

Ott álltunk, mögöttünk vad fénnyel kavargott az átjáró. Odin, Mindenek Atyja, Frigga, Thor és Jane egyenként odaléptek mindőnkhöz és elbúcsúztak tőlünk. Frigga erősen magához szorított, éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le feldagadt arcomon. Thor is hasonló képpen tett, láttam rajta, hogy nagyon csalódott, ő sem ilyennek képzelte a nap végét. Mindenek Atyja ismét csak mélyen a szemembe nézett és ennyit mondott:

- Remélem, találkozunk még, Őrangyal… - bár erre én pillanatnyilag igen kevés esélyt láttam.

Ekkor Loki lépett oda hozzám. Kezében idegesen tartotta a diadémomat, majd szótlanul felém nyújtotta. Láttam, ahogyan ajkait keményen össze szorítja. Kezemmel finoman hozzá értem a diadémhoz, majd tovább csúsztattam az ujjaimat, amíg el nem értem az övéit.

- Loki, kérlek… - suttogtam olyan halkan, hogy csak mi ketten hallhattuk. – Gyere velem…

- Indulnotok kell. – mondta határozott hangon, miután egy nagyot nyelt. – Ha a Földnek szüksége lesz a segítségünkre, akkor számíthat majd ránk. – mondta a formális szöveget.

- A Föld…értem… - hangom lemondó volt és végtelenül szomorú. Kezével ismét felém tolta a diadémot. Éreztem, ahogyan könnycseppek gördülnek végig az arcomon.

- Nem kell…tartsd meg… - suttogtam remegő hanggal, majd vissza toltam neki fejéket.

Beálltam a sorba és vártam, hogy elragadjon az ismeretlen erő. Csak bambultam magam elé, majd egy pillanatra Sif diadalmas arcára rebbent az szemem. Az arcom lüktetett, az ajkaim égtek, de mégis sokkal jobban fájt az a seb, amit Lokitól kaptam.

Még egy pillanat erejéig rá néztem, hűvös, kék szemeiben, mintha könny csillant volna…a következő pillanatban pedig a galaxis őrjítő iramban száguldott el mellettem.

Hála Istennek mindenki megkímélt attól, hogy a kérdéseivel és a hülyébbnél hülyébb megjegyzéseivel zaklasson. Mikor visszaértünk a bázisra, már tudtam jól, hogy mit kell tennem. Nem volt több opció. Nem volt több remény. Nem volt többé mire várni.

- Fury igazgató, kérem haladéktalanul intézkedjen, hogy elhagyhassam a bázist. – mondtam határozott hangon. – Nem érdekel, hogy hány óra van. – tettem hozzá.

Nick Fury pedig ezúttal nem tiltakozott.