2013. október 4., péntek

Harmincadik fejezet - Árnyék a múltból



Harmincadik fejezet


Árnyék a múltból

- „Szerte Amerikában, emberek százai lettek a terrorcselekmények áldozatai, amelyek kiindulási pontjai a városok legnagyobb forgalmi csomópontjai, illetve közigazgatási központjai voltak. A fekete símaszkot viselő fegyveresek támadásairól kaptunk hírt New Yorkból, Manhattanből, Philadelphiából, Houstonból és Washingtonból. Az FBI és a CIA nagy erőkkel nyomoz az ügyben, részleteket eddig még nem árultak el.” – hadarta el a szöveget az esti Híradó bemondója, hangját érezhető volt a feszültség. – Most pedig következzék egy interjú Hudson Őrmesterrel a New York-i rendőrségtől, aki tűzharcba keveredett a támadók egyikével.
- Hudson Őrmester, elmesélné kérem, hogy hogyan történt az eset? – kérdezte a riporter, majd óriási mikrofonját a rend őrének arcába nyomta.
- Rádión értesített minket a központ a helyzetről, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, a helyszínre siettünk. – vágta magát vigyázz állásba az Őrmester. – A támadók gépfegyverekkel voltak felszerelkezve, így nehéz dolgunk volt. Tudom…tudom jól, hogy az egyiket többször is eltaláltam, de…de mégis felállt és eliszkolt. Nem értem… - rázta meg a fejét.
- Minden bizonnyal golyóálló-mellény lehetett rajta. – tudálékoskodott a riporter.
- A lábán és a fején is? – rázta meg a fejét az Őrmester. – Azt kétlem.
Kikapcsoltam a TV-t…nem voltam most erre hangolva. Egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy mi történik a távoli városokban. Érdektelenné váltam, mindennel és mindenkivel szemben. Éppen erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felvonszoljam magamat az emeletre, a hálószobámba, amikor megszólalt a mobilom. Több, mint két hónapja nem hallottam már csörögni. Csak Natasha keresett néha, de ő is csak üzenetekben, tudta jól, hogy nem lennék túl közlékeny. Felemeltem a telefont, hogy láthassam a kijelzőn, ki keres. Fury… - suttogtam magam elé. – Nem. – ráztam meg a fejemet. – Nem érdekel.
Elutasítottam a hívást, majd kikapcsoltam a mobilomat. Nem akartam tudni, hogy Fury igazgató mit akar mondani. Rossz előérzetem volt, én pedig semmi másra nem vágytam, csak hogy ismét begubózhassak az ágyamba és sajnálhassam magamat…bár a szívem mélyén tudtam, hogy a S.H.I.E.L.D.-nél nem így működnek a dolgok…

Másnap délelőtt bebizonyosodott, hogy ez mennyire így van. Még alig múlt tíz, amikor egy hatalmas, fekete terepjáró állt meg a házam előtt. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy vajon kik ülhetnek benne és milyen céllal érkezhettek. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Az ablakon keresztül láttam a két, ajtómhoz közeledő embert, az egész olyan volt, mint a végzet előszele. Kirázott a hideg. A kopogás már egybe esett szívem dübörgő ritmusával. Az ajtóhoz léptem és egy nagyot sóhajtottam. Elhatároztam, hogy nem adom könnyen magamat.
- Natasha, Phil, micsoda meglepetés! – hangomból csak úgy áradt az irónia.
- Sajnálom Loree, hogy csak így magára törünk, de sürgősen beszélnünk kell. – szabadkozott Phil.
- Fury Igazgató hívott téged tegnap este és nem vetted fel. Így sajnos személyesen kellett eljönnünk. – folytatta Natasha lényegesen keményebb hangnemben. – Bemehetnénk? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangom, mire én kelletlenül szélesre tártam az ajtót.

- Szóval? Mi az az ügy, ami nem tűr halasztást? – kérdeztem, miután elő vettem a szinte teljesen üres hűtőmből egy üveg limonádét, amivel megkínáltam kitikkadt vendégeimet.
- Minden bizonnyal hallott a terrortámadásokról, amelyek az elmúlt néhány napban történtek… - kezdte Coulson ügynök.
- És? Ráállt az FBI és a CIA. Ez az ő asztaluk. Mi köze van ehhez egyáltalán a S.H.I.E.L.D.-nek? A Bosszúállóknak? És egyáltalán nekem? – rándítottam meg a vállamat kelletlenül.
- Nos, bizonyos…nyugtalanító körülmények kerültek a tudomásunkra, amelyek azt szorgalmazzák, hogy beavatkozzunk. Olyan dologgal állunk szemben, ami kívül esik a CIA és az FBI hatáskörén. – magyarázta Romanoff ügynök.
- Nyugtalanító körülmények? – néztem hol Natashára, hol pedig Philre. – Pontosan mire gondolnak? – kérdeztem.
- Erre itt. – tolta elém Natasha a tablet gépét, amelyen egy felvétel indult el. Látszott, hogy az egyik terrortámadás alkalmával rögzíthette egy kamerás, az egyik tűzharc során. Kommandósok próbálták felvenni a harcot a támadókkal, láttam rajtuk, hogy a S.W.A.T. emberei, valószínűleg őket is kivezényelhették. Egyiküknek sikerült leterítenie több lövéssel az egyik támadót, társának pedig kicsivel később egy másikat. A többiek elmenekültek. A kommandósok közelebb léptek a két testhez, majd mindkettőről levették a csuklyát. A két férfi szinte megszólalásig hasonlított egymásra, mintha csak ikrek lettek volna. A videón is a meglepetés hangjait lehetett hallani. Aztán még furcsább dolog történt. A terroristák testén lévő, golyó ütötte sebek a kamerás szeme láttára kezdtek behegedni, mintha soha nem is lettek volna. A következő pillanatban pedig mindkét támadó szeme kipattant és a kommandósok zavarát kihasználva elmenekültek. Véget ért a videó.
- Nem…nem értem… - nyögtem ki majd’ fél perc múlva.
- Úgy gondoljuk, hogy ezek a katonák valami féle klónok lehetnek. – magyarázta Phil. – A veszélyesebb része az, hogy úgy néz ki, mindegyikük meg van áldva azzal a különleges képességgel, hogy gyorsan gyógyulnak…még a halálos sebekből is… - éreztem, hogy kifut a vér az arcomból.
- Ezzel nem bír el a kormány, vagy a CIA. – mondta Natasha. – Stark és Banner próbálnak rájönni, hogyan lehet közömbösíteni ezt a képességüket. Mert ha nem jövünk erre rá. – csóválta meg a fejét – akkor bizony nagyon nagy bajban vagyunk.
- De…de ki csinálja ezt? És mi a célja ezzel az egésszel? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Nos…ez a másik ok, ami miatt a  S.H.I.E.L.D. mindenképpen beavatkozna. – sóhajtott fel Natasha, majd egy újabb felvételt indított el a tableten.
Ismét a támadás képeit láthattam, de érzékelhetően másik város volt, ha minden igaz, New York. „New Yorkra nagyon rájár a rúd mostanában…először Loki, most pedig ez…” – csóváltam meg a fejemet. Aztán valami olyasmi történt, amitől meghűlt ereimben a vér. A csuklyás, símaszkos katonák mögül egy magas, vékony, platinaszőke nő lépett ki. Arca határozott volt és kemény. Haja hófehér tincsekben lebegett körülötte.
- Allison… - lehelltem magam elé a félt és rettegett nevet.
- Ezt az üzenetet pedig az egyik támadás után hagyták az egyik épület falán. – állította le a felvételt Natasha, majd kimerevített egy képet, amely semmi kétséget nem hagyott a szándékai felől.
- Most már megértheti, hogy nem maradhatunk ki belőle. – mondta Coulson ügynök nyomatékosan. – Mi tartozunk felelősséggel érte.
Bólintottam. Éreztem, ahogyan szétárad bennem a kétség és a félelem. Újra feléledt a múltam és számadást követel. Újra ránéztem a képre. „Várok rád, Őrangyal!” – virított a vérvörös felirat a ház falán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése