Harmincadik
fejezet
Árnyék a múltból
- „Szerte Amerikában, emberek
százai lettek a terrorcselekmények áldozatai, amelyek kiindulási pontjai a
városok legnagyobb forgalmi csomópontjai, illetve közigazgatási központjai
voltak. A fekete símaszkot viselő fegyveresek támadásairól kaptunk hírt New
Yorkból, Manhattanből, Philadelphiából, Houstonból és Washingtonból. Az FBI és
a CIA nagy erőkkel nyomoz az ügyben, részleteket eddig még nem árultak el.” –
hadarta el a szöveget az esti Híradó bemondója, hangját érezhető volt a
feszültség. – Most pedig következzék egy
interjú Hudson Őrmesterrel a New York-i rendőrségtől, aki tűzharcba keveredett
a támadók egyikével.
- Hudson Őrmester,
elmesélné kérem, hogy hogyan történt az eset? – kérdezte a
riporter, majd óriási mikrofonját a rend őrének arcába nyomta.
- Rádión értesített
minket a központ a helyzetről, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, a
helyszínre siettünk. – vágta magát vigyázz állásba az
Őrmester. – A támadók gépfegyverekkel
voltak felszerelkezve, így nehéz dolgunk volt. Tudom…tudom jól, hogy az egyiket
többször is eltaláltam, de…de mégis felállt és eliszkolt. Nem értem… -
rázta meg a fejét.
- Minden bizonnyal
golyóálló-mellény lehetett rajta. – tudálékoskodott a
riporter.
- A lábán és a fején
is?
– rázta meg a fejét az Őrmester. – Azt
kétlem.
Kikapcsoltam
a TV-t…nem voltam most erre hangolva. Egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy mi
történik a távoli városokban. Érdektelenné váltam, mindennel és mindenkivel
szemben. Éppen erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felvonszoljam magamat az emeletre, a
hálószobámba, amikor megszólalt a mobilom. Több, mint két hónapja nem hallottam
már csörögni. Csak Natasha keresett néha, de ő is csak üzenetekben, tudta jól,
hogy nem lennék túl közlékeny. Felemeltem a telefont, hogy láthassam a
kijelzőn, ki keres. Fury… - suttogtam
magam elé. – Nem. – ráztam meg a
fejemet. – Nem érdekel.
Elutasítottam
a hívást, majd kikapcsoltam a mobilomat. Nem akartam tudni, hogy Fury igazgató
mit akar mondani. Rossz előérzetem volt, én pedig semmi másra nem vágytam, csak
hogy ismét begubózhassak az ágyamba és sajnálhassam magamat…bár a szívem mélyén
tudtam, hogy a S.H.I.E.L.D.-nél nem így működnek a dolgok…
Másnap
délelőtt bebizonyosodott, hogy ez mennyire így van. Még alig múlt tíz, amikor
egy hatalmas, fekete terepjáró állt meg a házam előtt. Egy pillanatig sem volt
kétségem afelől, hogy vajon kik ülhetnek benne és milyen céllal érkezhettek.
Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Az ablakon keresztül láttam a két,
ajtómhoz közeledő embert, az egész olyan volt, mint a végzet előszele. Kirázott
a hideg. A kopogás már egybe esett szívem dübörgő ritmusával. Az ajtóhoz léptem
és egy nagyot sóhajtottam. Elhatároztam, hogy nem adom könnyen magamat.
-
Natasha, Phil, micsoda meglepetés! – hangomból csak úgy áradt az irónia.
-
Sajnálom Loree, hogy csak így magára törünk, de sürgősen beszélnünk kell. –
szabadkozott Phil.
-
Fury Igazgató hívott téged tegnap este és nem vetted fel. Így sajnos
személyesen kellett eljönnünk. – folytatta Natasha lényegesen keményebb hangnemben.
– Bemehetnénk? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangom, mire én kelletlenül
szélesre tártam az ajtót.
-
Szóval? Mi az az ügy, ami nem tűr halasztást? – kérdeztem, miután elő vettem a
szinte teljesen üres hűtőmből egy üveg limonádét, amivel megkínáltam kitikkadt
vendégeimet.
-
Minden bizonnyal hallott a terrortámadásokról, amelyek az elmúlt néhány napban
történtek… - kezdte Coulson ügynök.
-
És? Ráállt az FBI és a CIA. Ez az ő asztaluk. Mi köze van ehhez egyáltalán a
S.H.I.E.L.D.-nek? A Bosszúállóknak? És egyáltalán nekem? – rándítottam meg a
vállamat kelletlenül.
-
Nos, bizonyos…nyugtalanító körülmények kerültek a tudomásunkra, amelyek azt
szorgalmazzák, hogy beavatkozzunk. Olyan dologgal állunk szemben, ami kívül
esik a CIA és az FBI hatáskörén. – magyarázta Romanoff ügynök.
-
Nyugtalanító körülmények? – néztem hol Natashára, hol pedig Philre. – Pontosan
mire gondolnak? – kérdeztem.
-
Erre itt. – tolta elém Natasha a tablet gépét, amelyen egy felvétel indult el. Látszott,
hogy az egyik terrortámadás alkalmával rögzíthette egy kamerás, az egyik
tűzharc során. Kommandósok próbálták felvenni a harcot a támadókkal, láttam
rajtuk, hogy a S.W.A.T. emberei, valószínűleg őket is kivezényelhették.
Egyiküknek sikerült leterítenie több lövéssel az egyik támadót, társának pedig
kicsivel később egy másikat. A többiek elmenekültek. A kommandósok közelebb
léptek a két testhez, majd mindkettőről levették a csuklyát. A két férfi szinte
megszólalásig hasonlított egymásra, mintha csak ikrek lettek volna. A videón is
a meglepetés hangjait lehetett hallani. Aztán még furcsább dolog történt. A
terroristák testén lévő, golyó ütötte sebek a kamerás szeme láttára kezdtek
behegedni, mintha soha nem is lettek volna. A következő pillanatban pedig
mindkét támadó szeme kipattant és a kommandósok zavarát kihasználva
elmenekültek. Véget ért a videó.
-
Nem…nem értem… - nyögtem ki majd’ fél perc múlva.
-
Úgy gondoljuk, hogy ezek a katonák valami féle klónok lehetnek. – magyarázta
Phil. – A veszélyesebb része az, hogy úgy néz ki, mindegyikük meg van áldva
azzal a különleges képességgel, hogy gyorsan gyógyulnak…még a halálos sebekből
is… - éreztem, hogy kifut a vér az arcomból.
-
Ezzel nem bír el a kormány, vagy a CIA. – mondta Natasha. – Stark és Banner
próbálnak rájönni, hogyan lehet közömbösíteni ezt a képességüket. Mert ha nem
jövünk erre rá. – csóválta meg a fejét – akkor bizony nagyon nagy bajban
vagyunk.
-
De…de ki csinálja ezt? És mi a célja ezzel az egésszel? – tettem fel a
legkézenfekvőbb kérdést.
-
Nos…ez a másik ok, ami miatt a
S.H.I.E.L.D. mindenképpen beavatkozna. – sóhajtott fel Natasha, majd egy
újabb felvételt indított el a tableten.
Ismét
a támadás képeit láthattam, de érzékelhetően másik város volt, ha minden igaz,
New York. „New Yorkra nagyon rájár a rúd
mostanában…először Loki, most pedig ez…” – csóváltam meg a fejemet. Aztán
valami olyasmi történt, amitől meghűlt ereimben a vér. A csuklyás, símaszkos
katonák mögül egy magas, vékony, platinaszőke nő lépett ki. Arca határozott
volt és kemény. Haja hófehér tincsekben lebegett körülötte.
-
Allison… - lehelltem magam elé a félt és rettegett nevet.
-
Ezt az üzenetet pedig az egyik támadás után hagyták az egyik épület falán. –
állította le a felvételt Natasha, majd kimerevített egy képet, amely semmi
kétséget nem hagyott a szándékai felől.
-
Most már megértheti, hogy nem maradhatunk ki belőle. – mondta Coulson ügynök
nyomatékosan. – Mi tartozunk felelősséggel érte.
Bólintottam.
Éreztem, ahogyan szétárad bennem a kétség és a félelem. Újra feléledt a múltam
és számadást követel. Újra ránéztem a képre. „Várok rád, Őrangyal!” – virított a vérvörös felirat a ház falán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése