Harmincegyedik fejezet - Keresztek

Harmincegyedik fejezet

Keresztek

- Van még valami – mondta Natasha, miután Phil egy sürgős hívás miatt kettesben hagyott bennünket.

- Miért? Lehet ezt még fokozni? – meredtem még mindig falfehér arccal a képernyőre. Natasha előre hajolt, két kezével az asztalra könyökölt, tekintete vonzotta az enyémet.

- Fury mindenről tájékoztatta Thort és az Asgardiakat. – pillantásom azonnal az arcára rebbent. – Amikor megtudták, hogy nem csak a Földet fenyegeti veszély, hanem az Őrangyal is… - kis hatásszünetet tartott. – egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ők is csatlakoznak majd hozzánk, hogy megfékezhessük Allisont. – Újabb szünet következett, majd az információ, amelyre szívem mélyén vágytam és vártam:

- Loki is jön. Nem is lehetett volna visszatartani. Thor szerint teljesen bekattant a hírtől. – fejezte be Natasha a kellő hatást.

- Ettől kattant be? – kérdeztem a flegmát játszva, miközben a szívem veszettül dobogott.  – Natasha, ez a hajó már régen elment. – ittam egy óriási kortyot a limonádémból.

- Nem tudom, és…nem is akarom tudni, hogy mi történt köztetek, de én is ott voltam Asgardban és most ÉN hallottam Thor szavait. – állt fel a székről. – Más Lokit láttam ott és másik Lokiról hallottam, mint aki New Yorkban rombolt.

- Igen, én is azt hittem. – mondtam, majd a limonádé maradékát visszatettem a hűtőbe és egy erőteljes mozdulattal becsaptam az ajtaját. – De már nem hiszem. Natasha néhány pillanatig nem szólt semmit, mintha csak valami gyászesemény után tartanánk be az egy perces néma csendet.

- Pakolj össze nyugodtan, majd a kocsiban megvárunk. – mondta és az ajtó felé indult.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ez nem így működik. Most itt van az életem! Dobjak magamra egy hátizsákot és hagyjak itt mindenkit, mintha éjszakára haza jönnék. – méltatlankodtam. – Holnap reggel előtt nem tudok elindulni. Kell egy kis idő. – néztem szét magam körül.

- Fury nem fog örülni. Thor és Loki már ma este meg fog érkezni. Az igazgató azonnal meg akarta tartani az eligazítást.

- Hát majd várnak egy kicsit. – lett bennem még erősebb a dac, amikor meghallottam Loki nevét. Végképp nem akartam, hogy Loki azt higgye, körmömet rágva, hevesen dobogó szívvel várom, hogy újra láthassam…még ha ez is volt az igazság…

- Azért azt ne felejtsd el, hogy mindenki leginkább MIATTAD lesz ott. – mondta Natasha, majd az ajtó felé indult. – Reggel nyolcra érted küldök egy gépet. – vetette még oda, majd kilépett az ajtón.

Úgy rogytam le a székre, mint egy rongybaba. Túl sok volt ez egyszerre. Allison felbukkanása újra felidézte bennem a múlt szörnyűségeit, Matt elkerülhetetlen, szörnyű halálát, elvesztésének maró fájdalmát, majd a vádat, amely örökre rányomta bélyegét az életemre. „Hagytad meghalni! Nem lehetett a tiéd, ezért hagytad, hogy megöljék, csak hogy az enyém se lehessen!!! – dübörögtek a fülemben Allison vádló szavai.

Azt hittem, hogy életem ezen része – bár súlyát magammal cipelem minden egyes nap, mint egy kősziklát – elmúlt, de most Allison kész benyújtani a számlát azért a tettemért, amit el sem követtem. „Így kell lennie…” – gondoltam magamban. Nem is értettem, hogyan gondolhattam, hogy most, amikor az Őrangyal ismét felbukkant, egy új őrzöttel az oldalán, Allison fejében nem fordul majd meg a revans lehetősége.

És Loki…életem új keresztje. „Újra látni Őt…újra beszélni vele…bele látni a gondolataiba…megérinteni…érezni az illatát…” – akaratlanul is egy mély levegőt vettem. Ebben a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy működhetne köztünk mindazok után, ami történt, az Őrangyal-őrzött kapcsolat, hogyan tudnék vele nyitott és kedves lenni, amikor akkora fájdalom és tátongó űr van most a lelkemben kettőnk miatt, amelyet képtelen vagyok kezelni és feldolgozni. Nem tudtam, hogyan leszek képes úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, átlépni az egészen, mintha csak egy apró intermezzo lett volna az életünkben.

De tisztában voltam vele, hogy mégis meg kell tennem. Nem magam miatt, hanem az emberekért, akik miattam haltak meg, sérültek meg, vagy rettegnek egy újabb váratlan támadástól. Alison az én múltam volt, az én felelősségem és az én keresztem, egy nyitott fejezet életem történetében, amely most lezárást követelt.

Nehéz szívvel álltam fel a székről, majd lassú léptekkel baktattam fel a hálószoba. Az ablakhoz léptem és a kék, bárányfelhőkkel borított eget néztem. Újabb csata várt rám. Harc a múltammal és a jelenemmel a jövőmért.

A jövőért, amely olyan üres volt számomra…

- S.H.I.E.L.D. Központ, landolunk! – hallottam a pilóta hangját, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

Nehezebb volt otthagyni a házat, a csendet és a nyugalmat, mint azt gondoltam. Tényleg az otthonommá vált. Miután mindent összepakoltam és a kulcsot elfordítottam a zárban, akkor jöttem csak rá, hogy ez a ház, ez a hely másodszorra mentette meg az életemet.

- Kérem, gondoskodjanak róla, hogy a csomagjaimat a kabinomba vigyék. – mondtam az egyik ügynöknek, miután gépünk landolt a dokkban.

- Örülök, hogy itt van Loree! – jött szembe néhány lépés után folyosón Coulson ügynök. – A többiek már várják a tanácsteremben. – mondta, majd kezével arra invitált.

- Már mindenki itt van? – kérdeztem, de igazából kérdésem csak egy személyre irányult.

- Igen. – bólintott Phil. Thor és Loki tegnap este érkezett, a többiek már napok óta itt vannak.

- Értem. – vettem egy nagy levegőt, miközben lassan közeledtünk a tanácsterem ajtajához. Ha egy pillanatig is kétségem let volna Loki hollétéről, most elpárolgott. Egész testemben vibrált az energia, lüktetett együtt szívem őrült ritmusával. Tudtam, hogy hiába gondoltam már ezerszer is végig ezt a pillanatot, mégsem vagyok rá felkészülve, fogalmam sincs, miként fogok reagálni, ha meglátom, ha hozzám szól, ha hozzá kell, hogy szóljak. Rettegtem a pillanattól, amikor kinyílik az ajtó…

- Akkor menjünk. – mosolygott rám Phil, majd az ajtó hangos pisszenéssel kinyílt.

- Loree! – hallottam meg azonnal Fury mély hangját. – Örülök, hogy Ön is megérkezett! Már nagyon vártuk!

- Úgy is mondhatnánk, hogy MINDANNYIAN magára vártunk. – tette hozzá nem kevés nehezteléssel a hangjában Stark, amiért Fury egy igen rendreutasító pillantással sújtotta, amiről jól tudtam, hogy egyáltalán nem hatja meg a milliomost, playboyt és emberbarátot.

- Örülök, hogy újra látlak. – hallottam Thor hangját a közelemből, mire oda fordultam. Arcán őszinte örömöt de szomorúságot is láttam. Még mindig fájt, hogy több, mint két hónapig sem ő, sem pedig édesanyja, Frigga felém sem nézett, pedig mind a ketten bíztattak és tudták, milyen állapotban vagyok, Thor arcának láttán mégis megenyhültem kicsit. Kicsikartam magamból egy halvány mosolyt, de válaszra már nem futotta. Háta mögött ott láttam a zöld-aranyba öltözött, vékony, magas alakot, de próbáltam csak a testvérére fókuszálna. Minél inkább el akartam odázni a pillanatot, amikor bármilyen kontaktusba kell kerülnöm Lokival.

- Nos, akkor kezdjünk is hozzá. – dörzsölte meg a tenyerét Fury. Mögötte egy kivetítő ereszkedett le, rajta megjelentek a különböző támadások képei, szívem és gyomrom összeszorult a látványra, ahogyan láttam ártatlan embereket összeesni az utcán a támadók golyóitól. El kellett fordítanom a tekintetemet. – Nos azt hiszem, ezt a részét már mindannyian ismerjük a helyzetnek. – mondta komolyan Fury. – Ami igazán aggasztó a számunka, az ez: - ugrott arra a felvételre, amelyet már én is láttam, ahol az egyik klón valami rejtélyes módon másodpercek alatt meggyógyul súlyos, talán halálos sebeiből, majd meglóg a kommandósok elől. – Úgy gondoljuk, ez egy fajta sejtmanipuláció eredménye lehet, amelyet a klónozáson felül tudtak létre hozni. Egyfajta genetikai mutáció eredménye. A probléma ugye abban jelentkezik, hogy hogyan tudnánk ezeket a klónokat megfosztani eme képességüktől. Mert sajnos azt kell, hogy mondjam, amíg ezzel rendelkeznek, addig hiába lövöldözünk rájuk bármivel is. Teljesen felesleges. – fejezte be Fury. – Innentől már átadnám a szót Doktor Bannernek és Mr. Starknak. – ült le.

- Nos, Mr. Stark hathatós közbenjárásával sikerült szert tennünk egy kísérleti alanyra. – indított el Banner egy újabb felvételt, amelyben a bázis egyik laborjában az egyik klón feküdt leszíjjazva az ágyon. – Szövetmintákat vettem tőle és mikrobiológiai és genetikai szempontból vizsgáltam meg a DNS állományt, úgy jutottunk az igazgató által már vázolt álláspontra. Ez nem egy velük született tulajdonság, hanem valahogyan létre hozták bennük ezt a képességet, ami azt jelenti, hogy valahogyan semlegesíteni is lehet.

- Ami azt illeti, sok mindennel kísérleteztünk. – vette át a szót Stark. – Aztán végül rájöttünk, hogy egy bizonyos erősségű és rezgésszámú energia hullám megakadályozza a regenerálódási folyamatot. – ugratott át egy újabb felvételre, ahol az alany láthatóan szenvedett, elindult a gyógyulás, ám miután Stark egy szerkezeten megnyomta a piros gombot, a seb újra megnyílt, majd az alany néhány másodperc után meghalt. – Természetesen ez csak abban a rövid időszakban hatásos, amíg a klónok éppen a gyógyulás folyamatában vannak. Az egészséges szövetekre nincsen hatással. Magyarul előbb súlyosan meg kell őket sebesíteni, lehetőség szerint halálosan – tette hozzá flegmán – után pedig jöhet az energia-löket! – öklözött a tenyerébe.

- Nem túl egyszerű ez? – kérdezte Steve Rogers.

- Egyszerű? – kapta fel azonnal a vizet Stark. – Ha maga töltött volna egyhuzamban negyvennyolc órát a laborban, biztosan nem tartaná egyszerűnek.

- Nem így értettem. – emelte fel a hangját Steve. – De be kell látnia, ha ez a nő tényleg valami  komoly dologra készül, akkor egészen biztosan ismer minket. Tudja jól, hogy Maga és Banner gyorsan rá fognak jönni arra, hogyan tudjuk megsemmisíteni a hadseregét. Nem lehet, hogy valami átverés van a dologban? – nézett végig rajtunk.

- Nem hinném, hogy ez lenne a helyzet. – állt fel ismét Fury. És nem hinném, hogy Allison valami komoly dologra készülne. – most ő indított el egy felvételt, azt, amit Natasha nekem is mutatott, ahol a ház falára fel volt írva az egyértelmű üzenet: „Várok rád, Őrangyal!” Kirázott a hideg. – Azt hiszem, Allisonnak egyetlen célja volt ezzel a sereggel, mégpedig az, hogy felkeltse a figyelmünket, hogy káoszt okozzon és egyértelmű üzenetet küldjön. Jól tudja, hogy csak egyetlen csata lesz, egyetlen lehetősége arra, hogy megkapja azt, amit akar. Ő úgy gondolja, lesz elég ideje arra, hogy a serege segítségével véghez vigye azt, de én úgy gondolom, meg tudjuk ebben akadályozni. – nézett rám. – Időben elpusztítjuk a seregét, hogy ne kerülhessen sor több támadásra és ártalmatlanná tehetjük Allisont is, hogy Loree se legyen többet veszélyben. – egy nagyot nyeltem.

- Allison csak arra vágyik, hogy szembe nézhessen veled. – lépett hozzám Natasha. – Nem igazán titkolja a hollétét. Stark és a S.H.I.E.L.D. eszközeivel simán be tudtuk mérni, hol van a bázisa. – tette le elém a térképet, ahol egy nagy, piros kör jelezte a rejtekhelyük pontos koordinátáit. – Vár téged. – Éreztem, ahogyan egy jeges kéz ereszkedik le a gyomromba.

- Mikor indulunk? – kérdeztem egy gombóccal a torkomban.

- Remélem, hogy kipihente magát, Loree. – nézett a szemembe Fury. – Alig öt óra múlva indul az akció.

Lassan mindenki elszállingózott a teremből, hogy még az utolsó simításokat elvégezze a fegyvereken, Stark és Banner az energia-sugárzón, Natasha és Barton a gépeket készítette fel, Fury, Coulson és Rogers pedig a S.H.I.E.L.D. ügynökeit és kommandósait készült eligazítani. Én lefagyva álltam, aztán rájöttem, hogy nekem is mennem kéne. Lassan már csak hárman maradtunk a Tanácsteremben és semmi képpen nem akartam, hogy ez a hármas egy igen kellemetlen duóra csökkenjen.

El sem köszöntem tőlük, csak kicsörtettem a folyosóra, hosszú, gyors léptekkel indultam a kabinom felé és őszintén reméltem, hogy sikerült már oda juttatni a csomagjaimat. Még mielőtt eljuthatott volna az agyamig a testemet ismét lüktetéssel feltöltő, zsibongó energia, ez kéz fogta meg hátulról a karomat. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy ki is az. Hátra fordultam, majd minden erőmet összeszedve a szemébe néztem. Nem szólt semmit, csak a kezét az arcomra tette. Érintése nyomán felgyorsult a szívverésem, de tudtam, hogy semmit nem láthat, csupán csak ürességet. Egész kapcsolatunk során, csak a Mattel kapcsolatos emlékeimet és érzéseimet zártam el előle, de most szinte mindent. Mert szinte minden érzésem és emlékem körülötte forgott, minden fájdalom és veszteség, egyszerre gyűlöltem és szerettem és nem akartam, hogy bármit is meglásson ezekből az érzésekből és emlékekből. Asgardban elég érthetően kifejtette, hogy nem tart rájuk igényt, így én is ehhez tartottam magamat. Fejemben nem láthatott mást, csupán csak a pillanatnyi helyzettel kapcsolatos gondolatokat és érzéseket.

Éreztem, hogy üres tekintettel meredek az Övébe, arca csalódottságot tükrözött, ám láttam, igazából nincs meglepve. Kezét levette az arcomról és elengedte a karomat.

- Nem kell félned. – mondta határozott hangon. – Meg fogom ölni. - Keserűen elmosolyodtam.

- Nem félek. – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy a szememet elfutják a könnyek. – Nincs semmim, amiért féltenem kéne az életemet.