Harmincharmadik
fejezet
Újjászületés
Natasha Romanoff
Hosszú
percek teltek el, de mégsem mozdult meg senki. Loree zöld szemei élettelenül
meredtek a semmibe, teste mindörökre megszabadult az őt kínzó görcsös
fájdalomtól. Loki még mindig a karjában tartotta, kezét egy pillanatra sem
vette le az arcáról. Körbe néztem és láttam, hogy mindenki lefagyva áll és a
másiktól várja a segítséget abban a helyzetben, amely lehetetlennek tűnt, most
viszont véres valóságként ereszkedett ránk. A legtöbben érezhetően Thortól
várták a helyzet megoldását, aki viszont láthatóan tartott öccsét mély
gyászában megzavarni. Nem bírtam ezt tovább nézni.
Lassan
Loreehoz léptem, majd letérdeltem mellé. Loki arcára pillantottam, aki
tekintetével egy pillanatra sem engedte el a zöld szemeket. Nagyot sóhajtottam,
majd ujjaimmal óvatosan lezártam Loree szemeit. Szemem sarkából láttam, ahogy
Loki arca megvonaglik a fájdalomtól.
-
Vigyük vissza a bázisra. – mondtam határozottan, ám mégis halkan, mintha attól
féltem volna, hogy felébresztem. – Loki… - szóltam rá erélyesen, mikor a
többiek már elindultak a szállító hajó felé és csak én, Thor és Loki maradtunk
ott.
Loki
nem pillantott fel, csak kezét lassan levette Loree arcáról, karját óvatosan a
lába alá csúsztatta és felemelte a földről. Úgy tartotta, mintha csak egy
tollpihe lett volna, pedig tudtam jól, hogy nehezebb lehet számára, mint egy
kőszikla.
Mindenki
hangtalanul ült a csapatszállítóban, bár győzelmet arattunk, mégis gyász
ereszkedett ránk. Loki messzire ült tőlünk, Loreet végig az ölében, a karjaiban
tartotta. Őrangyal arca a mellkasán pihent, arca ellazult, már nyoma sem volt
rajta a szenvedésnek és a fájdalomnak. A lelkem mélyén tudtam, hogy erre
vágyott. Hogy Loki így ölelje, így szeresse.
…Loki…Soha
nem tudtam neki megbocsájtani, amit Clinttel tett és mindazt, amit New Yorkban
művelt. Mindig is gonosznak és álnoknak tartottam. Nem örültem, hogy bevettük a
Bosszúállók Szövetségébe, de persze nem éppen az én szavam döntött. De ebben a
pillanatban őszintén sajnáltam. Arca kemény volt, de az álarc ellenére is
látszódott, hogy mennyire megtört. „Hát
mégis Loree-nak volt igaza?” – kérdeztem magamtól. – „Talán mégis tud szeretni?”
Loreeval
nem voltunk barátnők. Egyikünk sem volt az a fajta, aki ilyesféle kapcsolatot
keres. De mindketten nők voltunk egy kemény, szuperhősök és szupergonoszok
által uralt világban. Ez valahogy tudat alatt mégis összekötött minket. Bár
soha nem mondtam neki, de csodáltam őt a lelki erejéért. És csodáltam őt azért,
mert annyira tiszta volt és őszintén hitt az emberi jóságban. Én a múltam
csapdájában vergődtem egész életemben, a sok rémség árnyékában, amelyeket
elkövettem, mielőtt a S.H.I.E.L.D. felkarolt volna. Mindig is gyanakodva
fordultam az emberek felé, keresve a rosszat, amely bennük rejtőzik. De Loree
más volt. Ő mindig a jót kereste és a jót látta. Hogy mindenkinek jár egy
második esély. Lokival is pontosan így volt. Először megrémült és tiltakozott,
de aztán az igazi énje szinte azonnal felül kerekedett és harcolt azért, amiben
hitt, még ha nehéz harc is volt. „Úgy néz
ki, hogy győzött…még ha ez a győzelem az életébe is került.” – néztem rájuk
ismét. – „Megmentette Loki lelkét.
Megtanította szeretni.” – soha nem hittem volna, hogy lehetek ilyen
érzelgős. Próbáltam elfordítani a fejemet, de képtelen voltam.
Loki
a karjában tartotta halott kedvesét, egyik kezével a hátát simogatta, másik
kezét pedig ismét az arcán nyugtatta. Szemével egyszerre reménykedve és
reményvesztetten nézte végig Loree minden apró vonását újra és újra. Biztos
voltam benne, hogy folyamatosan beszél hozzá, gondolataival hívja őt vissza, a
bocsánatáért esedezik és ezerszer megvallja a szerelmét…szavaira mégis csupán
néma csend a válasz…
-
Tegye le ide. – mondta halkan Banner, mikor beértünk a bázis gyengélkedőjére.
Loki lefektette Loree testét az ágyra, én pedig elkezdtem róla letörölgetni a
vért.
-
Csak egy perc… - mondtam Lokinak, majd elhúztam előtte az ágy szélénél lévő
függönyt. Egy nővér és én lassan, finoman levettük Loree-ról a megtépázott ruha
maradékát, megkínzott testét is megtisztítottunk a ráalvadt vértől, majd
ráadtunk egy fehér, a gyengélkedőben használatos ruhát. Ahogy elhúztam a
függönyt, Loki már oda is ült mellé, kezét a kezébe fogta, a másikat pedig az
arcán nyugtatta. Kezdett teljesen eszelőssé válni a helyzet. Mindenki
tanácstalanul tekintgetett a másikra.
-
Loki…már nem sokáig tarthatjuk itt…lassan el kell tőle búcsúznia, mert…
-
Csöndet! – ordította magán kívül Loki. – Mindannyian maradjanak csöndben, vagy
takarodjanak innen! – nézett körbe, hideg, kék szemei eszelős fénnyel
villogtak.
Bár
semmi értelme nem volt, de érthetetlen módon mégis mindenki maradt. Mindenki
talált magának egy talpalatnyi helyet, ahol leülhetett, ahol csendben
gyászolhatott. Ahol gyászolhatta azt a lányt, aki talán a legjobb volt mindünk
között…és ami talán még fontosabb volt: Egy emberként osztozhattunk Loki
gyászában.
Hosszú
órákon keresztül ültünk ott, majdnem mozdulatlanul. Mindannyiunk fejében sötét
gondolatok keringtek a múltról, jelenről és a jövőről. A múlt veszteségeiről,
emberekről, barátokról és szerelmekről, akiket nem tudtunk megmenteni, vagy
akikért még most is remeg a szívünk. Végig néztem a körülöttem ülőkön és
tudtam, hogy mindannyian erre gondolnak…és persze Loree-ra. Egyikükkel sem volt
szorosabb kapcsolata, mégis mindegyiküket megrázta a halála. Mert mindannyian
tudták, hogy ő különleges volt. Nem a képessége miatt, hanem a hite miatt,
amely – még ha tudtunkon kívül is – sokszor erőt adott nekünk is és
megváltoztatott minket. Most itt ültünk mindannyian és le mertem volna fogadni,
hogy senkinek nem voltak ellenérzései Lokival kapcsolatban. Egy férfit láttak
csupán, aki az őrület határán állt, mert elvesztette a nőt, akit – ha
kimondatlanul is – de szeretett. Ezután együtt kell élnie a döntéseivel,
amelyek Loree halálához vezettek és örökre sajnálni fogja azt az elvesztegetett
időt, amit vele tölthetett volna.
Rettenetesen
fáradtnak látszott. Egy ideje szemét lehunyva tartotta, arcát Loree tenyerébe
hajtotta, miközben kezét egy pillanatra sem vette le az övéről. Arccsontjának
vonala még jobban kiélesedett, még soha nem láttam ilyennek. Mintha valami
kemény munkát végzett volna. Tudtam, hogy lassan valakinek félbe kell
szakítania ezt a gyötrődést, de fogalmam sem volt róla, hogy ki lesz hozzá elég
bátor.
Loree
arca annyira békés volt…mintha csak aludt volna. Miután megmosdattuk, csak
arcán és a végtagjain lévő sebhelyek emlékeztettek csupán a szörnyű valóságra. „A sebhelyek” – pattantam fel, majd
közelebb léptem. Loki meg sem mozdult, csak a többiek néztek rám tanácstalanul.
Loree testéről több, mély sebhely is hiányzott, amelyekre meg mertem volna
esküdni, hogy néhány órával előbb még ott voltak és a többi is halványodni
látszott.
-
Mi az, Natasha? – lépett oda mellém Banner.
-
Doki, a sebhelyek. – mutattam végig rajta. – Kezdenek eltűnni. – Banner
hitetlenkedve nézett rám. Oldalt kibontottam a fehér köpenyt, amit ráadtunk
Loree-ra és benéztem a ruha alá. – Uram Isten… - suttogtam halkan. Ekkorra már
Stark és Rogers is oda sereglett. Nekik is megmutattam a hihetetlen
felfedezésemet.
-
Ugye tudják, hogy ez lehetetlen? – kérdezte Banner.
-
Mégis ez történik. – bizonygattam indulatosan, majd Lokira néztem. – Ő
csinálja? – kérdeztem.
-
Natasha, én pontosan annyit tudok, amennyit Maga. – válaszolta Banner. – Talán
ha megkérdeznénk… - lépett Loki felé.
-
Ne! – állítottam meg. – Ne zavarja! Meglátjuk…meglátjuk, hogy mi sül ki ebből.
– húztam hátra, majd ismét mindenki helyet foglalt ott, ahol az elmúlt néhány
órát is töltötte.
Újabb
öt óra telt el feszült figyelemben és hallgatásban. Loree testéről szinte
teljesen eltűntek a sebhelyek. De más is megváltozott rajta. Rövid, szőkésbarna
haja ez idő alatt hosszú, hollófekete, majdnem a derekáig érő hajzuhataggá
változott. Vonásai kiélesedtek, megteltek élettel. Aztán valami olyasmi
történt, amitől a mi lélegzetünk akadt el. Loree mellkasa megemelkedett, mintha
csak levegőt vett volna. Hitetlenkedve és értetlenül néztünk egymásra. Banner
remegő kézzel vette elő a tappancsokat, hogy rákapcsolja Loreet a szívmonitorra.
Ahogyan megnyomta a gombot, magasra kiugró jelek és hangos pittyenések jelezték
a stabil szívhangot.
Loki
a harmadik pittyenésre kinyitotta a szemeit, mintha csak egy hosszú álomból
ébredt volna. Elkínzott szemei vágyakozva nézték Loree vonásait. Mindannyian
egyszerre léptünk közelebb az ágyhoz, szinte levegőt sem vettünk. Loki Loree
arcát simogatta, majd lehajtotta a fejét, apró csókolt lehet ajkaira és valamit
a fülébe súgott.
Loree
pillái megremegtek, aztán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése