2013. október 19., szombat

Harmincharmadik fejezet - Újjászületés



Harmincharmadik fejezet


Újjászületés

Natasha Romanoff

Hosszú percek teltek el, de mégsem mozdult meg senki. Loree zöld szemei élettelenül meredtek a semmibe, teste mindörökre megszabadult az őt kínzó görcsös fájdalomtól. Loki még mindig a karjában tartotta, kezét egy pillanatra sem vette le az arcáról. Körbe néztem és láttam, hogy mindenki lefagyva áll és a másiktól várja a segítséget abban a helyzetben, amely lehetetlennek tűnt, most viszont véres valóságként ereszkedett ránk. A legtöbben érezhetően Thortól várták a helyzet megoldását, aki viszont láthatóan tartott öccsét mély gyászában megzavarni. Nem bírtam ezt tovább nézni.
Lassan Loreehoz léptem, majd letérdeltem mellé. Loki arcára pillantottam, aki tekintetével egy pillanatra sem engedte el a zöld szemeket. Nagyot sóhajtottam, majd ujjaimmal óvatosan lezártam Loree szemeit. Szemem sarkából láttam, ahogy Loki arca megvonaglik a fájdalomtól.
- Vigyük vissza a bázisra. – mondtam határozottan, ám mégis halkan, mintha attól féltem volna, hogy felébresztem. – Loki… - szóltam rá erélyesen, mikor a többiek már elindultak a szállító hajó felé és csak én, Thor és Loki maradtunk ott.
Loki nem pillantott fel, csak kezét lassan levette Loree arcáról, karját óvatosan a lába alá csúsztatta és felemelte a földről. Úgy tartotta, mintha csak egy tollpihe lett volna, pedig tudtam jól, hogy nehezebb lehet számára, mint egy kőszikla.
Mindenki hangtalanul ült a csapatszállítóban, bár győzelmet arattunk, mégis gyász ereszkedett ránk. Loki messzire ült tőlünk, Loreet végig az ölében, a karjaiban tartotta. Őrangyal arca a mellkasán pihent, arca ellazult, már nyoma sem volt rajta a szenvedésnek és a fájdalomnak. A lelkem mélyén tudtam, hogy erre vágyott. Hogy Loki így ölelje, így szeresse.
…Loki…Soha nem tudtam neki megbocsájtani, amit Clinttel tett és mindazt, amit New Yorkban művelt. Mindig is gonosznak és álnoknak tartottam. Nem örültem, hogy bevettük a Bosszúállók Szövetségébe, de persze nem éppen az én szavam döntött. De ebben a pillanatban őszintén sajnáltam. Arca kemény volt, de az álarc ellenére is látszódott, hogy mennyire megtört. „Hát mégis Loree-nak volt igaza?” – kérdeztem magamtól. – „Talán mégis tud szeretni?”
Loreeval nem voltunk barátnők. Egyikünk sem volt az a fajta, aki ilyesféle kapcsolatot keres. De mindketten nők voltunk egy kemény, szuperhősök és szupergonoszok által uralt világban. Ez valahogy tudat alatt mégis összekötött minket. Bár soha nem mondtam neki, de csodáltam őt a lelki erejéért. És csodáltam őt azért, mert annyira tiszta volt és őszintén hitt az emberi jóságban. Én a múltam csapdájában vergődtem egész életemben, a sok rémség árnyékában, amelyeket elkövettem, mielőtt a S.H.I.E.L.D. felkarolt volna. Mindig is gyanakodva fordultam az emberek felé, keresve a rosszat, amely bennük rejtőzik. De Loree más volt. Ő mindig a jót kereste és a jót látta. Hogy mindenkinek jár egy második esély. Lokival is pontosan így volt. Először megrémült és tiltakozott, de aztán az igazi énje szinte azonnal felül kerekedett és harcolt azért, amiben hitt, még ha nehéz harc is volt. „Úgy néz ki, hogy győzött…még ha ez a győzelem az életébe is került.” – néztem rájuk ismét. – „Megmentette Loki lelkét. Megtanította szeretni.” – soha nem hittem volna, hogy lehetek ilyen érzelgős. Próbáltam elfordítani a fejemet, de képtelen voltam.
Loki a karjában tartotta halott kedvesét, egyik kezével a hátát simogatta, másik kezét pedig ismét az arcán nyugtatta. Szemével egyszerre reménykedve és reményvesztetten nézte végig Loree minden apró vonását újra és újra. Biztos voltam benne, hogy folyamatosan beszél hozzá, gondolataival hívja őt vissza, a bocsánatáért esedezik és ezerszer megvallja a szerelmét…szavaira mégis csupán néma csend a válasz…

- Tegye le ide. – mondta halkan Banner, mikor beértünk a bázis gyengélkedőjére. Loki lefektette Loree testét az ágyra, én pedig elkezdtem róla letörölgetni a vért.
- Csak egy perc… - mondtam Lokinak, majd elhúztam előtte az ágy szélénél lévő függönyt. Egy nővér és én lassan, finoman levettük Loree-ról a megtépázott ruha maradékát, megkínzott testét is megtisztítottunk a ráalvadt vértől, majd ráadtunk egy fehér, a gyengélkedőben használatos ruhát. Ahogy elhúztam a függönyt, Loki már oda is ült mellé, kezét a kezébe fogta, a másikat pedig az arcán nyugtatta. Kezdett teljesen eszelőssé válni a helyzet. Mindenki tanácstalanul tekintgetett a másikra.
- Loki…már nem sokáig tarthatjuk itt…lassan el kell tőle búcsúznia, mert…
- Csöndet! – ordította magán kívül Loki. – Mindannyian maradjanak csöndben, vagy takarodjanak innen! – nézett körbe, hideg, kék szemei eszelős fénnyel villogtak.
Bár semmi értelme nem volt, de érthetetlen módon mégis mindenki maradt. Mindenki talált magának egy talpalatnyi helyet, ahol leülhetett, ahol csendben gyászolhatott. Ahol gyászolhatta azt a lányt, aki talán a legjobb volt mindünk között…és ami talán még fontosabb volt: Egy emberként osztozhattunk Loki gyászában.

Hosszú órákon keresztül ültünk ott, majdnem mozdulatlanul. Mindannyiunk fejében sötét gondolatok keringtek a múltról, jelenről és a jövőről. A múlt veszteségeiről, emberekről, barátokról és szerelmekről, akiket nem tudtunk megmenteni, vagy akikért még most is remeg a szívünk. Végig néztem a körülöttem ülőkön és tudtam, hogy mindannyian erre gondolnak…és persze Loree-ra. Egyikükkel sem volt szorosabb kapcsolata, mégis mindegyiküket megrázta a halála. Mert mindannyian tudták, hogy ő különleges volt. Nem a képessége miatt, hanem a hite miatt, amely – még ha tudtunkon kívül is – sokszor erőt adott nekünk is és megváltoztatott minket. Most itt ültünk mindannyian és le mertem volna fogadni, hogy senkinek nem voltak ellenérzései Lokival kapcsolatban. Egy férfit láttak csupán, aki az őrület határán állt, mert elvesztette a nőt, akit – ha kimondatlanul is – de szeretett. Ezután együtt kell élnie a döntéseivel, amelyek Loree halálához vezettek és örökre sajnálni fogja azt az elvesztegetett időt, amit vele tölthetett volna.
Rettenetesen fáradtnak látszott. Egy ideje szemét lehunyva tartotta, arcát Loree tenyerébe hajtotta, miközben kezét egy pillanatra sem vette le az övéről. Arccsontjának vonala még jobban kiélesedett, még soha nem láttam ilyennek. Mintha valami kemény munkát végzett volna. Tudtam, hogy lassan valakinek félbe kell szakítania ezt a gyötrődést, de fogalmam sem volt róla, hogy ki lesz hozzá elég bátor.
Loree arca annyira békés volt…mintha csak aludt volna. Miután megmosdattuk, csak arcán és a végtagjain lévő sebhelyek emlékeztettek csupán a szörnyű valóságra. „A sebhelyek” – pattantam fel, majd közelebb léptem. Loki meg sem mozdult, csak a többiek néztek rám tanácstalanul. Loree testéről több, mély sebhely is hiányzott, amelyekre meg mertem volna esküdni, hogy néhány órával előbb még ott voltak és a többi is halványodni látszott.
- Mi az, Natasha? – lépett oda mellém Banner.
- Doki, a sebhelyek. – mutattam végig rajta. – Kezdenek eltűnni. – Banner hitetlenkedve nézett rám. Oldalt kibontottam a fehér köpenyt, amit ráadtunk Loree-ra és benéztem a ruha alá. – Uram Isten… - suttogtam halkan. Ekkorra már Stark és Rogers is oda sereglett. Nekik is megmutattam a hihetetlen felfedezésemet.
- Ugye tudják, hogy ez lehetetlen? – kérdezte Banner.
- Mégis ez történik. – bizonygattam indulatosan, majd Lokira néztem. – Ő csinálja? – kérdeztem.
- Natasha, én pontosan annyit tudok, amennyit Maga. – válaszolta Banner. – Talán ha megkérdeznénk… - lépett Loki felé.
- Ne! – állítottam meg. – Ne zavarja! Meglátjuk…meglátjuk, hogy mi sül ki ebből. – húztam hátra, majd ismét mindenki helyet foglalt ott, ahol az elmúlt néhány órát is töltötte.

Újabb öt óra telt el feszült figyelemben és hallgatásban. Loree testéről szinte teljesen eltűntek a sebhelyek. De más is megváltozott rajta. Rövid, szőkésbarna haja ez idő alatt hosszú, hollófekete, majdnem a derekáig érő hajzuhataggá változott. Vonásai kiélesedtek, megteltek élettel. Aztán valami olyasmi történt, amitől a mi lélegzetünk akadt el. Loree mellkasa megemelkedett, mintha csak levegőt vett volna. Hitetlenkedve és értetlenül néztünk egymásra. Banner remegő kézzel vette elő a tappancsokat, hogy rákapcsolja Loreet a szívmonitorra. Ahogyan megnyomta a gombot, magasra kiugró jelek és hangos pittyenések jelezték a stabil szívhangot.
Loki a harmadik pittyenésre kinyitotta a szemeit, mintha csak egy hosszú álomból ébredt volna. Elkínzott szemei vágyakozva nézték Loree vonásait. Mindannyian egyszerre léptünk közelebb az ágyhoz, szinte levegőt sem vettünk. Loki Loree arcát simogatta, majd lehajtotta a fejét, apró csókolt lehet ajkaira és valamit a fülébe súgott.
Loree pillái megremegtek, aztán…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése