Harminckettedik fejezet - Utolsó lélegzet

Harminckettedik fejezet

Utolsó lélegzet

Túlságosan is hosszúnak bizonyult az út a csapatszállító hajóban. Görcsösen kapaszkodtam a biztonsági övembe és végig csak a lábfejemet néztem. Nem akartam arra gondolni, hogy mi következik ez után, nem akartam arra gondolni, hogy Loki itt ül velem egy légtérben és a gondolataimba próbál beférkőzni és nem akartam arra gondolni, hogy úgy nézünk egy véres csata elé, hogy hiányzik kettőnk közül az összhang, a párbeszéd, és úgy egyáltalán mindenféle kapcsolat. De képtelen voltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Bezárkóztam és nem voltam képes kitörni ebből a fogságból, amelyet én kényszerítettem magamra, pedig tudtam jól, hogy ezzel mindkettőnket veszélybe sodrom.

Nem volt nehéz megtalálni Allisont, nem is ez volt a célja. Szinte ő hívogatott minket, mi pedig mentünk. Nem tudtam mit kezdeni az egyre rosszabb előérzeteimmel. Mintha csak valami végzetes és visszafordíthatatlan dolog felé menetelnénk…

- Eddig minden rendben. Stark is ott lesz a megadott időben és helyen. Öt mozgó egységből tudjuk egyszerre szórni a sugárzást a klónokra, ezen felül a Vasember is képes ugyanezt megtenni, az már hat. Igazán jól állunk, nincs miért aggódni. – nézett rám Fury, de fél szeméből mégis egészen mást olvastam ki.

- Azért előtte még tennünk is kell valamit, hogy az a sugárzás kifejthesse a hatását. – világítottam rá a csöppet sem elhanyagolható tényre.

- Nem hinném, hogy problémát jelentene. – mondta Thor, majd megforgatta kezében pörölyét.

- Azért légy észnél bátyám. Hátha tartogat még számunkra valami meglepetést ez a nőszemély! – csikorgatta fogát Loki.

- Mindig ilyen borúlátó? – kérdezte tőle Natasha.

- Nem, csak a jelen helyzetben magából indul ki. – hagyta el olyan hirtelen a szájamat az ironikus megjegyzés, hogy szinte észre sem vettem. Éreztem, ahogyan Loki pillantása az arcomra rebben, de nem néztem a szemébe. Nem volt kedvem bocsánatot kérni.

- Hölgyeim és Uraim, két perc van még a leszállásig! Az első alakulatok éppen most landolnak, úgyhogy mire oda érünk, már valószínűleg forró lesz a talaj, nem lesz idő semmi féle csevegésre. Mindenki tudja a dolgát, igaz? – nézett körbe rajtunk Fury, majd egy emberként szabadította ki magát mindenki a biztonsági övek fogságából, hogy harcra kész állapotba hozza magát…még két perc…

Loki ott téblábolt körülöttem, én pedig egyre csak számoltam fogyatkozó másodperceket. A gép ablakából már látni lehetett a harc színhelyét, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Végig simítottam a ruhámon, mintha csak azt ellenőrizném, hogy rendesen áll-e rajtam, az Asgardi minták helyes irányba állnak-e, akárcsak az angyal szárnyas öv…de már idegennek éreztem ezt a viseletet. Gyűlöltem, hogy ez is Lokihoz láncol, mintha titkon még ez a ruhadarab is rajtam nevetne, engem gúnyolna, amiért egy pillanatig is azt hittem, fontos lehetek a számára.

Most itt álltam, a hajó védelmében, lábam alatt pedig a háborgó poklot néztem, ahová néhány pillanat múlva majd én is megérkezem…és ahol Lokinak és nekem ismét együtt kell harcolnunk, mintha semmi sem történt volna. Pedig minden megváltozott. Örökre és visszavonhatatlanul. Egy nagyot sóhajtottam, majd felé fordultam. Arcán láttam, hogy már régóta engem figyelhetett, miközben én a harcteret tanulmányoztam. Másodpercekig csak néztem őt, teljes harci díszben, készen arra, hogy szembe szálljon az ellenséggel, aki az életemre tör. Egy lépéssel közelebb léptem, ajkamat szóra nyitottam, de hiába próbálkoztam képtelen voltam kimondani…képtelen voltam kimondani azt, amit Asgardban oly sokszor kimondtam…amit oly sokszor kértem…”Maradj velem…” Ő látta, hogy torkomon akadtak a szavak, arca szomorú volt, de egy csöppet sem haragos. Ő sem tudta és nem is akarta most kimondani azokat a szavakat, amelyeket Őrangyalként- és Őrzöttként már kimondtunk egymásnak, de amire érzéseimet feltárva csak én voltam képes. Éreztem, hogy szemeimet elfutják a könnyek. De nem volt időm arra, hogy még mélyebbre süllyedhessek az önsajnálatban. A gép hangos dörrenéssel landolt, hátulja pedig kinyílt.

- Indulás! Csak óvatosan! – bocsájtott minket utunkra Fury igazgató.

Loki még egyszer rám pillantott, majd arca megkeményedett és egy teljesen más Loki száguldott ki a gép belsejéből. Egy pillanatra megsajnáltam Allisont…

…és valahogy mégis…rossz előérzetem támadt…úgy éreztem, ki kellett volna mondanom a szavakat, mint mindig harc előtt, még ha annyira fájtak is…de ez most elmaradt, Loki pedig lassan eltűnt a szemem elől…

A S.H.I.E.L.D. alakulatai és a Bosszúállók nagyon jól végezték a dolgukat, Banner és Stark csoda kütyüjéről már nem is beszélve. Minél több klónt tettek harcképtelenné, annál jobban közeledett a csata vége. Míg Thor a pörölyével aprította az ellenséget, Loki valami egészen más technikát választott. Kezeiben apró tőrök villantak, majd még mielőtt a sugárzás elérte volna megsebzett áldozatát, kezével megragadta a torkánál fogva, szemét lehunyta egy pillanatra, mintha csak kiszippantotta volna belőle a gyógyító erőt. Egyszerre volt lenyűgöző és borzongató látvány. Úgy cikázott, olyan hihetetlen sebességgel tűnt fel itt vagy ott, hogy néha nagyon nehezemre esett követni őt.

Aztán hirtelen, a semmiből előbukkant Allison és megmutatta magát Lokinak és nekem. Egyetlen, gúnyos mosolya elég volt ahhoz, hogy Loki a nyomába eredjen, még pedig olyan sebességgel, amit én már nem tudtam olyan tempóban követni, hogy védelmező energiám még elérje őt.

- A fene egye meg azt a hülye, akaratos fejedet! – csikorgattam a fogaimat, miközben gyors iramban próbáltam legalább megközelíteni Lokit, aki természetesen ismét árkon-bokron túl volt. Eszembe villant az első közös edzésünk, amikor velem mit sem törődve hagyott maga mögött, csak hogy összemérhesse az erejét Thorral. Most viszont más volt a helyzet. Most azért tört előre, hogy ígéretéhez híven megölje Allisont. Tudtam, hogy így van. Ismét nem érdekelte a szabály, amely a legfontosabb és amely áthághatatlan Őrangyal- és Őrzöttje között: Soha nem távolodhatnak el egymástól. Annyira elborította az agyát a vörös köd, hogy ismét nem gondolt erre az apróságra.

Loki eltűnt a szemem elől, egy nagy emelkedő állta utamat, amelyen ŐIstensége a pillanat töredéke alatt átjutott, ám az én halandó testem megszenvedett vele. A szívem dörömbölni kezdett, amikor az emelkedő túloldaláról hirtelen fegyverropogás és robbanások hangja szűrődött át. Tisztában voltam vele, hogy Loki most kívül esik energiám védősugarán.

- Loki!!! – kiáltottam fel, majd minden erőmet megfeszítve igyekeztem feljutni az emelkedő tetejére. „Loki! Loki, hallasz???” – tártam ki az elmémet, próbáltam megtalálni őt a messzeségben, hallani a hangját a fejemben, de nem jött semmi visszajelzés. Közben éreztem, hogy az én pajzsomon is golyók tucatjai pattognak, láttam, hogy az ellenség szépen, lassan bekerít minket. De nem magam miatt aggódtam. „Istenem, ne…csak őt ne…csak őt ne…” – ismételgettem mániákusan, miközben tovább küszködtem. Hirtelen összeállt a kép. Mi is lehetne nagyobb öröm és elégtétel Allisonnak, ha nem az, hogy megöli Lokit? Megöli az Őrzöttemet? Szerelmet szerelemért cserébe? – az agyam veszett iramban járt, abba már bele sem gondoltam, hogy Allison vajon honnan is tudhatna a gyengéd érzéseimről Lokival kapcsolatban. De ez most nem érdekelt. Csak az egyre hangosabb csatazajt hallottam, és a néma ürességet a fejemben. Nagy nehezen végre felértem az emelkedő tetejére, lenézve az alant elterülő kráter aljára, ott láttam Lokit, aki éppen egy csapat klónnal viaskodott, miközben Allisont is igyekezett nem kiengedni a kezéből. Gyors iramban futottam felé, a pajzsomat közben addig nyújtottam, ameddig csak tudtam. Néhány lépés után fellélegeztem, amikor láttam, hogy az ütések és lövések már messziről elkerülik őt.

Loki azonnal megérezte, hogy a közelben vagyok, nem üzent semmit, nem is nézett felém, de ő is érzékelte a változásokat. Erősen megragadta Allisont a torkánál fogva, aki láthatóan alig kapott levegőt. A kezében valami fémes tárgyat tartott, olyan volt, mint valami távirányító és amelyen szemmel láthatólag megnyomott egy gombot, még mielőtt Loki kikapta volna a kezéből és messzire hajította volna azt. Éreztem, ahogyan egy sötét árny fut végig az agyamon.

Alig két másodperccel később sivító hang kíséretében pergőtűz zúdult a kráter közepébe, közvetlenül Lokira irányozva, az utolsó pillanatban erősítettem meg a pajzsot, amely így is alig bírta ki a robbanások őrjítő erejét. Fedezékemből láttam, hogy Loki érintetlen marad, de őt is meglepte ez a fordulat, az még inkább, hogy a kiterjesztett, megerősített pajzsnak köszönhetően még Allison is védelmet élvezett. Az óriási hangzavarban nem hallottam semmit, és csak nagy néha láttam rájuk, de úgy érzékeltem, hogy Loki beszél Allisonhoz, aki viszont csak irónikus mosollyal válaszol minden kérdésére.

Próbáltam kicsit közelebb húzódni, hogy a pajzs minél erősebb maradhasson, de sajnos nem voltam elég óvatos, egy csapatnyi klónozott katona meglátott és tüzelni kezdett rám. A saját pajzsom nagyon gyenge volt, minden energiámat Loki köré csoportosítottam. Éreztem, hogy a golyók egyre közelebb és közelebb jutnak hozzám, a pergőtűz viszont egy pillanatra sem csendesedett, nem gyengíthettem meg a pajzsot Loki körül. Az agyam vészes iramban zakatolt, tudtam, hogy másodperceken belül megoldást kell találnom a kérdésre, különben mind a ketten meghalunk.

- Fury! Stark! – próbáltam a rádión keresztül felvenni a kapcsolatot a csapat többi tagjával. – Hallanak engem? Bajban vagyunk!!! Segítség kellene!!! – ordítottam, de csak sistergés volt a válasz a vonal végén. Tőlük nem számíthattam segítségre. - Loki! Loki! – kiáltottam hangosan, de hangomat elfújta a csata szele. Kitártam az elmémet és próbáltam őt úgy is elérni, de láttam rajta, hogy Allison most teljesen lefoglalja a gondolatait. Nem hallottam meg engem. A szőke démon viszont felém fordította az arcát, szája sarkában egy jeges mosoly jelent, olyan volt ez, mint a végzet előszele. És a végzet már úton volt. Minden alig egy pillanat alatt történt. Újra hallottam a pergőtűz vészes hangját, de most tudtam, ezeknek a lövedékeknek már nem Loki a célpontja, hanem én magam. Tisztában voltam vele, hogy a pajzsom két ilyen mértékű támadást nem képes hárítani. És tudta ezt Allison is. Láttam az arcán. Két választásom maradt. Vagy Lokit védem, vagy pedig magamat. Vagy ismét elveszítem az Őrzöttemet, vagy pedig én magam pusztulok el. Allison ezt a választást kínálta fel nekem. Bizonyosságot akart nyerni arra, hogy ismét magamat választom majd…hogy hagyom meghalni Lokit, ahogyan Mattet is hagytam. Mert az ő számára ilyen fekete-fehér volt ez az egész. Agyamban hirtelen felrémlett a mondat, amit Lokinak mondtam a folyosón: „Nincs semmim, amiért féltenem kéne az életemet.” Mellbe vágott a felismerés, szívem remegett. „De igenis van! És meg kell Őt védenem, még ha az életembe is kerül!” Éreztem, hogy már csak tizedmásodpercek vannak hátra. Az egész világ lelassult, minden pillanatot teljes részletességgel láttam, úgy, mint még soha azelőtt. Szinte teljesen megfosztottam magamat a pajzsomtól és Loki köré fontam az egészet. Allison arcára sátáni mosoly ült ki. Láttam, hogy ez Lokinak is feltűnt, aki mintha egy álomból tért volna magához, körbe nézett, majd rám emelte tekintetét. Szemei nem is engem néztek, inkább valami szörnyűséget, ami a hátam mögül közeleg. Még láttam, ahogyan kezének egyetlen, apró mozdulatával megfosztja a még mindig hisztérikusan nevető Allisont az életétől és felém indult, aztán…

Becsuktam a szememet, ahogyan a hirtelen fájdalom szétáradt a testemben. A lábaim megremegtek, úgy csuklottam össze, mint egy rongybaba. Mielőtt a földre zuhantam volna, az utolsó pillanatban egy erős kéz ragadott meg, a karjába vett, mintha csak egy könnyű tollpihe lennék. Karomat a nyaka köré fonta, éreztem, hogy visz valahová, minden egyes lépésénél fájdalom hasított a testembe.

- Próbálj kapaszkodni. Kiviszlek innen. – hallottam Loki hangját közvetlenül a fülem mellett. Fojtott volt és remegett, még soha nem hallottam ilyennek. Teltek a másodpercek, a csata zaját pedig egyre távolabbról hallottam. Furcsa volt…minden érzékem kiélesedett, az agyam sokkal gyorsabban forgott, mint eddig bármikor…”Hiába, csodálatos dolog az adrenalin…” – ötlött át az agyamon egy újabb, teljesen felesleges gondolat.

- Itt már jó lesz. – hallottam újra Loki hangját, majd éreztem, ahogyan lassan, óvatosan lefektet a földre. Ahogyan felnéztem rá, láttam, hogy arcán van néhány seb és ahogy tekintetem lejjebb vándorolt, nem volt nehéz észre vennem, hogy a páncélja tiszta vér. Félelem és fájdalom áradt szét a testemben. Erőtlenül nyújtottam ki a kezemet felé, de képtelen voltam megszólalni. Ő magára nézett és tudta, mit akarok mondani.

- Nem…nem az enyém… - majd végig nézett rajtam. – Mindenek Atyja… - suttogta halkan. Az arca semmi jót nem ígért. Fejem fölött hirtelen megláttam Stark páncélos alakját, amit szépen, lassan leereszkedett mellénk.

- Uram Isten. – hallottam elborzadt hangját, mikor felkattan páncéljának sisakrostélya és azonnal hozzám lépett. Jarvis azonnal elemezni kezdte életfunkcióimat. Közben nagy szélforgatag közepette megérkezett Thor is, nyomában Amerika Kapitánnyal és a Bosszúállók további tagjaival. Ebből arra következtettem, hogy időközben győzelmet arattunk, Allison halála pontot tett az ügy végére.

A fájdalom egyre hevesebb lüktetéssel és éles fájdalommal kezdte el ostromolni a testemet. Fájt minden egyes levegő vétel. Fáztam és remegtem. Kérdezni akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak heves köhögési roham jött rám, amitől a vér fémes íze áradt szét a szájamban. Loki a fejem alá nyúlt, karjaival megtámasztotta a felsőtestemet, hogy könnyebben kapjak levegőt.

- Azonnal a bázisra kell szállítanunk! – mondta idegesen Natasha Starknak, aki még mindig az állapotomat vizsgálta.

- Natasha… - kezdett bele, de nem kellett végig mondania. Barton Romanoff ügynök vállára tette a kezét, aki a tenyerébe temette az arcát.

- Csak tehetünk valamit! – morgolódott Thor a Mjöllnírrel a kezében. Stark megnézte az adatokat és alig láthatóan megrázta a fejét. Én mostanra vettem elég bátorságot ahhoz, hogy végig nézzek magamon. A ruhám cafatokban lógott rajtam, sok helyen kilátszódott alóla a csupasz bőröm, az egész testem vérben úszott. Minden lélegzetvételnél apró buborékok jelentek meg a mellkasomnál…”A tüdőm…” Futott át az agyamon. De éreztem és láttam, hogy a testem még ezernyi helyen megtört, golyók és srapnelek tömegjei csapódtak bele, amelyek megfosztanak az életemtől. Egyre sűrűbben és egyre görcsösebben vettem a levegőt, amely egyre nehezebben akart eljutni a tüdőmig. Újabb köhögési roham jött rám, éreztem, ahogyan a vér vékony csíkban végig folyik az arcomon. Tudtam, hogy Starknak igaza volt. Éreztem a testemben és láttam Loki arcán. Láttam arcán és a szemében az iszonyatot, amely a saját tükörképemet tükrözte vissza.

- Maradj velem… - suttogta alig hallhatóan, majd finoman megcsókolt remegő ajkaival. Már nem éreztem a tavasz illatát az orromban, csak a halál ízét a szájamban.

- Nem lehet…nem tudok… - tátogtam, mert hang már nem jött ki a torkomon. Éreztem, ahogyan szemeimből forró könnyek folynak végig az arcomon. Erőtlenül felemeltem a kezemet, érintésemmel őt kerestem. Ő megfogta a tenyeremet és az arcára simította. „Ne légy szomorú miattam…Boldog vagyok, hogy most itt vagy velem…így most sokkal könnyebb… - üzentem neki. Éreztem, hogy az időnk fogytán van. – „Békülj ki Thorral, mert őszintén szeret téged. És békülj meg magaddal, mert csodálatos vagy.” – tekintetem egy pillanatra sem engedte el az övét. – És nyisd meg a szívedet mások előtt. Nyisd meg a szívedet valaki előtt, aki a társad lehet…akinek te vagy az egyetlen és aki számodra az egyetlen…mert megérdemled a boldogságot…”

- Te vagy az az ember… - suttogta halkan, ajkai remegtek, szemeiből könnycseppek folytak megtört testemre. Óvatosan magához ölelt. – „Szeretlek…” - üzente szavak nélkül azt, amit hangosan soha nem mondott volna ki. Keze finoman érintette az arcomat. – „Mindig szerettelek…”

- Tudom… - próbáltam még egy apró hangot kicsikarni magamból. Loki a karjaiban tartott, én pedig boldog voltam. A szájamon már csak valami szörnyű hörgés jött ki hang gyanánt, ahogyan levegőért erőlködtem. A testem remegett Loki ölelésében, utolsó erőmmel görcsösen szorongatni kezdtem finom kezét, mintha csak érintése ebben a világban tudna tartani. Az utolsó pillanatokban úrrá lett rajtam a félelem, a félelem a haláltól, az ismeretlentől, ahová minden embernek egyedül kell belépnie. Éreztem, hogy arcomra kiül a félelem, Loki arcán pedig csak a fájdalmat és az elkeseredett tehetetlenséget láttam.

- Loki… - hörögtem még utoljára, aztán elsötétedett a világ. Eltűnt az érintés, eltűnt fény, eltűntek az illatok. Eltűnt a fájdalom. Minden és mindenki a semmibe veszett, meghalt, akit szerettem…és meghaltam én is.