Harmincnegyedik fejezet - Első lélegzet

Harmincnegyedik fejezet

Első lélegzet

Loree

Sötétség…hideg…súlytalanság…

Csak zuhanni, bele valami sötét szakadékba, a semmibe, aminek nem tudod, mi vár a végén…de már nem is érdekel. A test megtört, a lélek elfáradt. Minden más, ami maradt, meghalt és zuhan a sötétség felé. Elvesztek az emlékek, elvesztek az érzések, a tudat, minden…az, hogy valaha léteztem…zuhanás…

…Aztán hirtelen megállít valami…lebegés…húzna magával a sötét mélység, de egy láthatatlan erő megtart. Hirtelen, mintha újra körvonalat kapna a lényem, érzem az érintését az arcomon és kezemen. Energia árad belőle, gyógyító erő, amely lassan szétárad bennem és felfelé húz a sötét veremből. De túl nehéznek érzem magamat. A testem visszavonhatatlanul megtört…halott…én pedig olyan fáradt vagyok. Újra a mélység felé ereszkedem, de valaki harcol értem és nem ereszt el. Érintése szinte ég az arcomon, erős kézzel szorongatja a kezemet, pulzál rajta keresztül az energia. Érzem, hogy bízhatok benne. Hogy nem fog elereszteni.

Újra fölfelé szállok, először lassan, alig észrevehetően, majd egy kicsit gyorsabban. Érzem, ahogyan a testem ismét újra alakot nyer, a rajta keresztül áramló gyógyító energia meggyógyítja azokat a sebeket, amelyek sötét világ felé húztak.

A tudatom viszont üres. Csak egy gyógyuló test vagyok, célok, érzések és emlékek nélkül…egyáltalán, ki vagyok én? Aztán az erő, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, képek millióit küldte felém, érintése, amelyet az arcomon éreztem, emlékeket, érzéseket és gondolatokat…

Emlékeket egy lányról, aki szeretett esőben a búzatáblában rohangálni, aki felnőve különleges képességgel lett megáldva, akinek a testében egy különleges energia kavargott. A lány mindig jóra fordította a képességét, a jó ügyért harcolt…és harcolt még valakiért, aki védelmezett…akit szeretett és akit aztán elveszített. Láttam szemeimmel a lányt, akinek kihunyt szemében az élet lángja…én is fájdalmat éreztem a mellkasomban…aztán múltak a hónapok és a fájdalom kissé elviselhetőbb lett…

…És akkor jött valaki más…valaki különleges…Hosszú fekete haj, hideg, kék szemek, nemes vonások…fém és bőr…és a sok emlékkép, amelyek fénysebességgel száguldoztak végig az agyamon…amikor a lány először látja meg…a félelem és a kétség…az első együtt töltött napok…”Hát tényleg ilyen lennék?” Hallatszott fejemben a férfi kérdése, miközben egy könyvbe rajzolt képet mutatott a lánynak…aztán egy szobában ülnek, a lány éppen az őket körül ölelő energiát mutatja meg neki, amikor valami baj történik…újabb kép…a lány menekül a férfi elől a folyosón, aki aztán utol éri…”Nem tudok megbízni senkiben…de ez nem azt jelenti, hogy nem is akarok…” hallatszanak gondolatai a lány fejében. Aztán a pánik képei…”Továbbra is csak két idegen vagyunk egymásnak, akik eljátsszák, hogy teret engednek a másiknak az éltükben! De ez csak hazugság, semmi több!” Hallom a lány kétségbeesett hangját. Aztán egy csata képei, ahol a lány megsebesül. Elege lesz a férfiból, aki viszont nem adja fel. Kíváncsi a lány múltjára...aki pedig elmeséli neki…”Ne higgye, hogy élete során csak magát érte fájdalom és veszteség. De dönthetünk arról, hogy mihez kezdünk a fájdalommal és a veszteséggel. Rombolhatunk, de építkezhetünk is belőle, hogy ne kövessük el újra ezeket a hibákat.” Ezután a férfi is feltárja a lány előtt a múltját…és ezzel egy új időszámítás kezdődik. A lány szépen, lassan egyre erőteljesebb vonzódást érez a férfi iránt…ami megrémíti…amit soha nem merne neki bevallani…mert ő olyan…olyan…kiismerhetetlen. Aztán fény derül a lány titkára, hogy mennyire szerette azt a fiút a múltban…a férfi pedig választ vár a kérdésre, hogy iránta mit érez?  „Én nagyon…szépnek látlak téged…és szeretnélek…szeretnélek boldognak látni…De nem…nem vagyok beléd szerelmes…” hangzik el a hazugság…”Annyira ismerősek…annyira ismerős ez az egész történet”…a lány fák között sétál, amikor a férfi elkapja, majd ajkaik csókban forrnak össze. Újabb érzékelés…egy illat ölel körül…”a tavasz illata” gondoltuk egyszerre én, és a lány…testem, amely már majdnem életképes, bele bizsereg az emlékképbe…”Loki”…tör fel valahonnan, lelkem és elmém legmélyéből a szó, bár még nem tudom, pontosan mit is jelent. Aztán a férfi, elmegy, elmenekül, de a lány utána megy, mert mindennél jobban szereti. Megpróbálja meggyőzni a szerelméről…arról, hogy össze tartoznak…”Minden amit kettőnkről gondolsz, az csak a te fejedben létezik. Csak a te vágyad és a te álmod. Én pedig néhány percre részese lettem ennek az álomnak, mert így tartotta kedvem.” – hangzik a férfi kíméletlen válasza. Loki, nem érdekel, hogy mit mondtál az előbb…Gyere velem…gyere velem HAZA! – próbálkozik még mindig a lány. „Loki! Igen, Ő Loki!” – eszmélek rá a lány emlékein keresztül. De a férfi nem enged. A lány egyedül marad az érzéseivel, az emlékeivel és a fájdalmával. Mintha az én érzéseim lennének és az én fájdalmam. Szinte érzem a mellkasomban….De aztán újra összehozza őket a sors és a lány múltja. Még ha mindketten sebzettek is, mégis együtt harcolnak…a lány pedig rájön, hogy csak a saját élete árán védheti meg a férfit, akit szeret. Látom, ahogyan felrobban körülötte a világ…és érzem a testemben a fájdalmat…ÉN érzem a testemben a fájdalmat…az ÉN szemeim néznek a haláltól reszketve Loki könnyekkel telt, kék szemébe. „Loree…” hallom hangját a fülemben. Igen…Loree…ÉN VAGYOK LOREE!!! Dörömböl agyamban a felismerés. Legszívesebben kiáltani szeretnék, hogy tudja, élek, hogy itt vagyok, vele akarok lenni. Testem, amely újjászületett, hihetetlen sebességgel emelkedett felfelé, a sötétségből a fénybe, vissza az életbe. „Maradj velem!” – hallottam Loki hangját az emlékeken keresztül, miközben karjaiban tartott az utolsó pillanatokban.

Aztán minden hirtelen olyan világossá vált…ahogyan gyermekkoromban, a viharban a búzamezőben állva az égre tekintettem, fel, szememmel Asgardot keresve, miközben egy magányos, fekete hajú, szomorú, kék szemű fiú érdeklődve tekintett le Midgardra, a Földre…öröktől fogva összefonódott a sorsuk, ez így volt megírva, ennek így kellett lennie. Összetartoztak. Összetartoztunk…A szívem nagyot dobbant…újra és újra.

Egy óriási villámlással értem ki végleg a sötétségből. A tüdőm végre engedelmeskedett, tele tudtam szívni oxigénnel. Új érzés volt és mégis, annyira ismerős…orrommal ismét a tavasz illatát éreztem, majd ajkaimon az imádott puhaságot. „Gyere vissza hozzám” – hallottam a mély hangú suttogást a fülemben, amely végig borzongatta a testemet. Tudtam, hogy itt az idő…én pedig felnyitottam a szememet.

- Nézze Doki, kinyitta a szemét! Loree! Loree, jól van?

- Loree, hall minket? – tornyosultak fölém a jól ismert arcok, ám most az egész mégis elég ijesztőnek tűnt. Én viszont csak egyetlen arcot akartam látni…

Félre fordítottam a fejemet, arra az oldalra, ahol egy kéz még mindig az enyémet szorongatta.

- Loki… - suttogtam halkan, majd kisebb segítséggel sikerült felkönyökölnöm. Arca nagyon fáradt volt, arccsontja kiélesedett, szemei körül sötét karikák nőttek. De Ő volt az…A szerelmem…A szerelmem, aki vissza hozott a halálból. Szemei tele voltak könnyekkel, ajka remegett. Egyik kezével még mindig az enyémet fogta, a másikkal pedig végig simogatta az arcomat, majd közelebb húzott. Ajkaim éhesen és szerelmesen tapadtak az övére, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen boldogság létezhet még a számunkra.

- Pihenned kell. – mondtam, mikor ajkaim elhagyták az övét. Nagyon kimerültnek látszott testileg- és lelkileg egyaránt. El sem tudtam képzelni, micsoda erőfeszítést jelenthetett neki az elmúlt néhány óra, hogy azt hitte, örökre elveszít, majd pedig a csoda, hogy visszahozott a halálból.

- Gyere, testvér. – karolta át a derekát Thor, majd segített neki felállni a székről. – Most jobb lesz, ha lepihensz egy kicsit. – láttam, hogy Loki nem nagyon akar menni, de ellenkezni sem nagyon maradt ideje.

- Én is megyek! – mondtam és már kint is ültem az ágy szélén.

- Várjon Loree, még el kell végeznünk néhány vizsgálatot! Tíz perce még halott volt! Kérem engedje, hogy megvizsgáljuk! – mondta Banner.

- Jól van! – vontam meg idegesen a vállamat majd Lokihoz fordultam. – Nagyon sietek. – súgtam neki, majd apró csókot leheltem széles homlokára.

- Minden életfunkció tökéletes…sőt, még annál is több. – mondta Banner hitetlenkedve, miközben én továbbra is üveges tekintettel, rémülten néztem magamat a gyengélkedőben fellelhető, apró kis tükörben.

Miután Loki elhagyta a helyiséget és ténylegesen is visszatértem ebbe a világba, akaratlanul is feltűnt, hogy rövid, szőke hajam helyett rakoncátlan, hollófekete tincsek verdesik a derekamat, amit mondanom sem kell, nem kevés meglepetéssel és ijedtséggel konstatáltam. Ám miután kezembe kaptam egy tükröt, rájöttem, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Sötétzöld szemeim immáron valamiféle természetfeletti, világoszöld színben játszottak, íriszében pedig sötét arany pöttyök keveredtek.

- Ez tragédia… - ráztam meg a fejemet. – Mintha nem is én lennék… - néztem a tükörbe újra és újra.

- Most kábé olyan vagy, mint Loki…csak női kiadásban. – ült le mellém Natasha.

- Igen, reméljük, hogy az elragadó természetéből is átadott neki egy keveset… - vetette közbe Stark epésen.

- De hogy lehetséges ez az egész? Hogyan tudta visszahozni? – nézett Natasha Bannerre. – Azért, mert Isten, vagy…

- Szerintem nem csak erről van szó… - szóltam közben. – Emlékszem…emlékszem amikor harcoltunk, Loki úgy intézte el a klónokat, mintha…mintha kiszívta volna belőlük az erőt… - néztem végig a körülöttem állókon. – Lehet, hogy a gyógyító erőt szívta ki belőlük…ezt a képességüket…

- És úgy gondolja, hogy ezt aztán vissza tudta valahogy forgatni? Átadni önnek, hogy visszahozza a halálból? – kérdezte Banner.

- Nem tudom. – rándítottam meg a vállamat…csak találgatok….De nem hinném, hogy az Isteni erejéből tudott volna átadni bármit is…

- Nos, ha abból nem is, de valami különlegeset egészen biztosan. – vette le a szemüvegét Banner.

- Ezt hogy érti? – tettem le a tükröt egy pillanatra.

- Nos, a gép szerint a sejtjei teljes mértékig regenerálódtak és úgy néz ki, hogy sokkal lassabban öregednek el, mint ahogy az egy embernél várható.

- Ezzel most azt akarja mondani, hogy Istennőt csinált belőle? – kérdezte hitetlenkedve Stark. – Halhatatlanná tette?

- Nem, nem ezt mondtam. – rázta meg a fejét Banner. – Csupán csak azt, hogy a vizsgálatok szerint nagy valószínűséggel mindnyájunkat túl fog élni…és nagy valószínűséggel még a gyerekeinket is…

Halkan léptem be Loki kabinjába, át sem öltöztem abból a fehér betegeknek fenntartott ruhából, amit még a gyengélkedőn adtak rám. Thor ott ült Loki ágyának lábának, míg a testvére békésen feküdt az ágyában. Testén már nem a megszokott harci vért, hanem egy zöld színű selyem köntös volt, aranyszínű szegéllyel. Két karja keresztbe volt téve a testén, arca pedig halottsápadt. Rémülten néztem Thorra.

- Nincsen semmi baja, csak pihennie kell. – suttogta, majd hozzám lépett – Csodálatos dolog, hogy újra velünk vagy. – mosolygott rám, majd magához ölelt.

- Itt maradok vele. – léptem az ágyhoz. – Menj csak nyugodtan. – mondtam, majd a választ meg sem várva leültem az ágy szélére. Hallottam, ahogyan az ajtó lassan kinyitódik, majd bezáródik. Tudtam, hogy immár kettesben vagyunk.

Láttam az arcán, mennyire kimerült, mennyire beesett. Tudtam, hogy alszik. Kezemmel finoman végig simogattam a homlokát, majd megcsókoltam. Az egyik karját óvatosan magam köré fontam és mellé feküdtem. Átöleltem vékony testét és órákon keresztül figyeltem, ahogyan alszik. Annyira gyönyörű volt…annyira békés…Mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt, megnyugtató volt hallani a szuszogását. Akaratlanul is elmosolyodtam. Annyira tökéletes volt minden…olyanok voltunk most, mint bármelyik szerelmespár a földön…amikor egy lány a szerelme arcát figyeli alvás közben…annyira egyszerű volt az egész…és annyira csodálatos…

Elfészkeltem magamat a karjában, ujjaimmal fekete tincseibe túrtam, majd lassan engem is elnyomott az álom.