Harminchetedik fejezet - Családi átok

Harminchetedik fejezet

Családi átok

- Gratulálunk, Kismama! – hallottam Stark ironikus hangját.

- Nem, ez lehetetlen… - mondtam, miközben szemem hol a monitor képére, hol pedig Banner arcára vándorolt. – Biztosan tévednek!

- Ugyan már, miért lenne lehetetlen? – kapcsolódott be Stark. – Gondolom ez alatt a két hét alatt nem csak egymás haját fonogatták…jól gondolom? – nézett rám, mire én kényelmetlenül kezdtem el fészkelődni az ágyon. – Na ugye! Akkor most mi is a lehetetlen?

- De Loki…Loki Isten, én pedig…én pedig halandó vagyok. – folytattam.

- Ugyan már Loree, a mitológiából hány olyan gyermeket ismerhetünk, akiket egy Isten nemzett és halandó nő volt az anyjuk? – kérdezte Banner. – Gondoljon csak Herkulesre. - Hirtelen túl sok volt az információ. Túl nehéz volt feldolgozni.

- És miért…miért csinálja ezt? Mármint…hogy ilyen…hideg…egy gyerek ilyet nem csinál. – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nos, ez már inkább az Ön asztala, de…ha jól tudom, Loki nem született Asgardi, hanem…

- Jégóriás… - mondtam ki én magam a megoldást. – Uram Isten… - temettem arcomat a tenyeremben. – Így már minden érthető.

- Nos, a jó hír az, hogy úgy látszik, sikerült stabilizálni az állapotát. A meleg infúzió és a Stark által rögtönzött takarók segítettek. – próbált megnyugtatni Banner. – Viszont mostantól nagyon oda kell figyelnünk Önre, ha nem akarjuk, hogy baj legyen. – néhány pillanatnyi csend következett. Rettenetesen meg voltam rémülve.

- Ki tudom hordani, Doktor? – néztem a szemébe és őszinte választ vártam.

- Sajnálom Loree, de ezzel kapcsolatban semmi biztosat nem tudok mondani. – felelte őszintén Banner. – Az egyetlen, amit biztosan tudok, ha ez tényleg az, aminek gondoljuk…

- Márpedig az… - vetette közbe Stark.

- …akkor már most legalább kétszer akkora, mint amekkorának lennie kellene. Olyan, mintha már négy hetes terhes lenne. – éreztem, hogy falfehérre változik az arcom.

- Négy hetes? – kérdeztem vissza. - Akkor nagyon gyorsan nő…

- Igen. Ha nem változik a növekedés üteme, akkor körülbelül négy és fél hónap múlva már anyai örömök elé fog nézni…de ez nagyon megterhelő lesz a szervezetének. – folytatta Banner. – Az is könnyen lehet, hogy életveszélyes. Lehet, hogy fontolóra kellene vennie azt a lehetőséget is, hogy…

- Nem!!! – ráztam meg a fejemet. – Azt kizárt! – Óvatosan lekászálódtam az ágyról és közelebb léptem a monitorhoz és hosszú másodpercekig tanulmányoztam azt az apró kis foltot, amelyet oly bőszen védelmezett kék energiám. – Gyereket várok Lokitól… - suttogtam magam elé, majd elmosolyodtam. Éreztem, hogy lassan könnyes lesz a szemem.

- Hurrá, gratulálok, fél órája ezt magyarázzuk! – ironizált ismét Stark.

- És vajon Loki mit fog szólni ehhez? – Mutatott Banner szemüvegével a monitor felé. Nem mondtam semmit, de sötét gondolatok lettek rajtam úrrá.

Egész nap a gondolattal barátkoztam, hogy minden valószínűség szerint alig öt hónap múlva már anya leszek. Felfoghatatlan és hihetetlen volt az egész. Nem volt rosszullét, semmi erre utaló jel…próbáltam visszaemlékezni és csak azok a pillanatok jutottak az eszembe, amikor néha kirázott a hideg az utolsó napokban…elmosolyodtam a gondolatra, hogy bár még nem tudtam, de már akkor hárman voltunk…és nem tudta Loki sem…

- Loki… - suttogtam magam elé a nevet, amely most ismét félelemmel töltött el. Valamiért rossz érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban, hogy miként reagál majd Loki, ha megtudja, gyermeket várok. Az ő esetében minden bonyolultabb volt, mint egy „normális” férfi esetében.

Számára a család mindig csak a fájdalom és a meg nem értettség szinonimája volt, a hazugságé, amely az egész életére rányomta a bélyegét. Tudtam, el sem tudja képzelni, hogy a család a legjobb, legszentebb dolog is lehet a földön. És ez aggasztott. Komolyan aggasztott. De próbáltam ezeket a gondolatoka kicsit kizárni az agyamból és gyermekre koncentrálni, aki  a méhemben növekszik.

Végig feküdtem az ágyon, kezemet a hasamra tettem és csak az energiámra koncentráltam. Lenyugtattam a légzésemet, amíg nem éreztem minden apró kis sejtemben a kékes áramlást. Hosszú percek teltek el, amíg lassan érzékelésem körbe tudta zárni, tapogatni azt az elszigetelt kis részt a testemben, amelyet az energiafelhő olyan elszántan védelmezett. Éreztem és láttam oly módon, ahogyan csak én láthattam. És csodálatos volt. Élt és növekedett, éreztem benne Lokit, az erejét, őt magát…és éreztem benne magamat is. A szemem csukva volt, mégis egy könnycsepp tört utat magának, amely végig gördülve az arcomon, a párnán kötött ki. Soha nem tapasztalt érzések lettek rajtam úrrá, minden kis porcikámmal tudtam, hogy imádom ezt a gyermeket, a kettőnk gyermekét és akár az életem árán is megvédelmezném.

Hangos sípolás szakított ki gondolataimból, ijedten ültem fel az ágyon. Tisztában voltam vele, hogy mit jelent ez a hang. Stark és Banner egy apró microchippet ültettek a csuklómba, a bőröm alá, kisebb volt, mint egy borsószem, de folyamatosan mérte a testhőmérsékletemet és ha az vészesen csökkenni kezdett, akkor a kabinomban, a gyengélkedőben és a Bosszúállók belső rádióján egyszerre riasztott. A következő pillanatban már éreztem is, hogy kiráz a hideg. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. „Menjek a gyengélkedőre? Vegyem fel a pufi dzsekit…augusztusban???” – föl-alá járkáltam a ruhásszekrény és az ajtó között, félő volt, hogy szegény kis pocaklakó bele szédül.

- Tessék, Stark most lett kész vele! – lépett be olyan hangtalanul Natasha, hogy csak akkor vettem észre a szekrénynél állva, amikor megszólalt.

- Mi ez? – kérdeztem, miközben felém nyújtott egy gumírozott, övbe oltott derékmelegítőnek tűnő dolgot, közben pedig kikapcsolta az idegesítő pittyegést.

- Az, aminek látszik. – mondta, mintha a fejembe látott volna. – Stark különleges hősugárzó szálakat tett bele, alig észrevehetőek, hajlékonyak, kényelmesek és össze vannak hangolva a chippel a kezedben. Ha érzékelik a jelet, hogy lehűlt a hőmérsékleted, automatikusan bekapcsolnak. – magyarázta.

- Wow! – vettem el tőle, miközben újra kirázott a hideg.

- Vedd fel minél hamarabb! – utasított Natasha.

- Értettem! – mondtam izgatottan, majd magamra húztam. Azonnal éreztem a kellemes meleget a hasamon. – Ez tényleg nagyon jó! Megköszönöm majd Tonynak…Tényleg nagyon kedves tőle. A chip is, meg minden…Nem is gondoltam volna. De nagyon jól esik… - mosolyogtam Natashára, közben pedig fátyolos lett a szemem. – Jaj, ez most már mindig így lesz? – próbáltam úrrá lenni meghatottságomon. Szörnyű, mit ki nem hoz belőlem ez a gyerek. Nevettem zavarodottan.

- Reméljük, hogy ez lesz a legrosszabb, amit kihoz belőled. – nézett a hasamra Natasha. – Ami pedig Starkot illeti…aranyból van a szíve, de semmi pénzért nem hagyná, hogy ezt bárki is megtudja. – nyomott el egy félmosolyt. – Estére elkészül a takaród is, hasonló működési elv alapján. Remélem, értékeli a kis poronty, hogy körülötte forog az egész világ! – jegyezte meg, majd kilépett az ajtón.

A következő három nap eseménytelenül telt. Már ha eseménytelennek vesszük gyermekünk napi legalább három kísérletét arra, hogy lefagyassza anyucit, aki lassan maradandó halláskárosodást szenvedett a beépített riasztótól…ebben az esetben eseménytelennek mondható. Az utolsó két napban tapasztaltam a várandósokra jellemző rosszullétet és hányingert is, ami még egy fokkal nehezítette a helyzetet. Nem igazán tudtam enni vagy inni, így a végén már infúziót is kaptam, hogy ki ne száradjak, de azt is kissé melegítve, testhőmérsékletem megőrzése miatt. A harmadik nap végére kezdtem egy kissé meggyötörten kinézni.

A sötét gondolatok is folyamatosan végig kísértek. Egyszerre vártam és rettegtem a pillanattól, amikor Loki majd visszatér és elé kell tárnom az igazságot…egyszerre voltam boldog és elkeseredett, éreztem, hogy egy nagy csata előtt állok, de azzal is tisztában voltam, hogy pillanatnyilag nincs bennem elég erő ahhoz, hogy meg tudjam vívni ezt a csatát. Csak egy halvány reménybe kapaszkodtam, a reménybe, hogy a szerelmünk sok minden megváltoztatott benne és eltörölte a sötét múltat. De valami azt súgta, bolondság ebbe a kósza reménybe kapaszkodnom.

- Loree… - nyitott be Natasha a kabinomba. – Már úton vannak.

Görcsben volt a gyomrom, miközben a hangár felé igyekeztem, ahová Thort és Lokit a Földre való érkezés után behozta a S.H.I.E.L.D. egyik gépe. Már messziről éreztem energiám gyorsabb, pulzáló áramlásából, hogy Loki itt van…bár az áramlás most már egy kicsit másabb volt, mint eddig, hasamban folyamatosan éreztem az energia egy részének gomolygó kavargását, ami egy részről szívmelengető volt, az adott helyzetben pedig félelemmel töltött el. Mikor beléptem a hangárba, láttam, hogy csak Fury igazgató tartózkodik ott, szinte biztos voltam benne, hogy nem véletlenül redukálódott le ilyen kicsire a fogadóbizottság. Az igazgató is sejtette, hogy itt most kellemetlen szituáció várható. Fury köszöntötte őket, utána Loki szeme azonnal rám vetült. Amennyire tudtam, próbáltam én is mosolyogni és felhőtlenül boldognak látszani, de lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem fog sikerülni.

Loki arca egy pillanat alatt változott meg, ahogyan jobban megnézett magának. Mintha csak egy sötét felhő vonult volna át az arcán.

- Mit történt veled? – kérdezte, miközben óriási léptekkel indult meg felém.

- Thor, hagyjuk most őket magukra. – hallottam Fury hangját a hátam mögül, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy a mennydörgés istene elhagyja a hangárt.

- Loki, beszélnünk kell…ne légy mérges, nincs semmi baj, csak én… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert akkorra már odaért hozzám, kezét pedig az arcomra tette. Nem akartam előle elzárni egy gondolatomat sem, de most nem is lettem volna rá képes. De nem így akartam, hogy megtudja. Jobb lett volna, ha bizonyos dolgokat nem lát.

A következő pillanatban úgy tántorodott hátra, kezét úgy kapta le az arcomról, mintha megégette volna magát. Legalább két lépést hátrált, majd onnan nézett rám, tekintete hol az arcomon pihent, hol pedig a hasamra vándorolt. Éreztem, hogy a szívem hevesen dobog, nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, mi lenne most a helyes. De abban most már egészen biztos voltam, harcra kell készülnöm.

- Nincsen semmi baj… - kezdtem halkan. – Nincsen semmi bajom. – folytattam, mert tudtam, miket láthatott a fejemben. – Igen…gyereket várok tőled és ez…ez csodálatos érzés… - mondtam, ami éppen az eszembe jutott, ő viszont még mindig jeges arccal és szemmel méregetett. Tudom, hogy hirtelen jött, hidd el, én is alaposan meglepődtem, de…de ez jó dolog. – léptem oda hozzá, kezembe fogtam az övét és megpróbáltam a hasamra tenni, ám az utolsó pillanatban kihúzta kezét az enyémből és ismét hátra lépett, hátat fordítva nekem.

- Szabadulj meg tőle, amilyen gyorsan csak tudsz. – mondta kemény hangon, anélkül, hogy egy pillanatra is felém fordult volna. Éreztem, hogy megremegnek alattam a lábaim.

- Tessék? – kérdeztem elszorult torokkal. – Mit mondtál?

- Meg fog téged ölni. Pont olyan jól tudod, mint én. – fordult felém, arca rideg volt és ellentmondást nem tűrő. – Láttam amit láttam. Már most majdnem elvette az életedet. – lépett közelebb, villámló szemekkel. – Egy szörnyeteget hordozol magadban!

- Loki, könyörgöm, a gyermekünkről beszélsz! – éreztem, hogy könnyekkel telik meg a szemem. – Én érzem őt! Egyre inkább! Érezlek benne téged és érzem benne magamat! Hogy mondhatsz ilyeneket?

- Igen…érzel benne engem. – mondta keserű hangon. – Érzed benne a Jötün vért…a jégóriást…a szörnyeteget, aki az életedre tör! – fröcsögte. – Benne is a szörnyetegek fajának vére csörgedezik, akárcsak az apjában!

- Nem igaz! – kiáltottam fel. – Te nem vagy szörnyeteg! És ő sem az! Nem tehet arról, hogy mi vagyunk a szülei. Nem hibáztathatod őt azért, mert hasonlít rád! Nem ő akart megfoganni, nem ő kérte az életet! És nem akar engem bántani, csupán csak élni szeretne! – éreztem, hogy hangom kezd hisztérikussá válni, miközben arcomon könnyek folytak végig. Méhemben őrült módon kezdett gomolyogni az energia, éreztem a tombolását. Loki egy pillanatig csöndben maradt, végig nézett rajtam.

- Hát tényleg nem látod, hogy mit tesz veled? – kérdezte. Tudtam, mire gondol. A rosszullétek legyengítettek kicsit, arcomon meglátszódtak az elmúlt két nap nehézségei.

- Ha azt hiszed, hogy egy normál, halandó nő nem megy keresztül hasonló dolgokon a terhessége alatt, akkor igen keveset tudsz az ilyen dolgokról. – vágtam vissza.

- Ha az első éjszakán nem jelez a rendszer, akkor életben maradtál volna? –kérdezte fogát csikorgatva. Nem válaszoltam. – Életben maradtál volna? – ismételte meg emelt hangon.

- Ez most nem számít. – ráztam meg a fejemet. – Túl vagyunk rajta és most már urai vagyunk a helyzetnek. Megoldottuk a hőmérséklet problémát és a rosszullétek is nemsokára el fognak múlni, ez egészen biztos. – próbáltam megnyugtatni. – Kérlek, próbálj legalább egy kicsit örülni neki…vagy legalább megbékélni vele…. – léptem közelebb hozzá, megpróbáltam megfogni a kezét, de ismét kitért előlem.

- Gyere velem vissza, Asgardba. Ott majd megoldjuk. – mondta tárgyilagosan.

- Megoldjuk? Ez alatt egészen pontosan mit értesz? – kérdeztem gyanakodva.

- Ez a szörnyeteg nem születhet meg! – mennydörögte, mire az ütő is megállt bennem. – És mindenek előtt nem ölhet meg téged!

- Akkor még egyszer elmondom, hogy te is megértsd… - éreztem, hogy egyre mérgesebb vagyok. – Nem fog megölni! Minden problémát megoldottunk, és…

- És ha elkezd nőni? Honnan tudod, hogy mit fog akkor tenni veled?

- Én nem félek. – ráztam meg a fejemet. – Érzem őt és tudom, hogy nem gonosz. Egy pillanatra te is gondolkozhatnál pozitívan a gyermekünkről.

- Az enyém aztán nem! – vetette oda keményen, majd hátat fordított. – Én nem akartam. Én nem akartam egy ilyet… - éreztem, hogy megrökönyödött arcomról vékony csíkban gördülnek le a könnycseppek.

- Loki ugye…ugye tudod, hogy most pontosan azt csinálod a gyermekeddel, amit az apád tett veled? – kérdeztem keserűen. – Laufey sem tartott rád igényt, csak kitett valahova meghalni! – mondtam ki a kíméletlen szavakat, mire Loki megfordult, arcára a múlt árnyéka vetült. – Nem akart téged, mert kicsi voltál és jelentéktelen, nem feleltél meg a várakozásainak! Te is ezt szeretnéd tenni a saját gyermekeddel? Tovább szeretnéd vinni a családi átkot? – kérdeztem, majd vártam a választ, de ő, mintha teljesen megfagyott volna. Kihasználtam az alkalmat és közelebb léptem. – Tudom, hogy ez most egy kicsit ijesztő…de hidd el, én nem félek. És tudom, ha ott leszel mellettem, akkor semmi baj sem történhet. Végre lehet igazi családod. – próbáltam megnyugtató hangra váltani. – Csak gondolj bele… - léptem hozzá olyan közel, hogy megérinthettem a kezét, ajkaimmal akár meg is csókolhattam volna. – nekünk előbb lesz gyermekünk, mint Thornak és Jane-nek… - mosolyodtam el. – Egy kis herceg vagy hercegnő… - próbáltam a versenyszellemére hatni.

- Vagy egy szörnyeteg, hogy Asgardban ismét mindenki rajtam nevethessen… - szabadította ki magát kezeim közül.

- Te tényleg azt hiszed, hogy ez a gyermek csak a tiéd? Csak és kizárólag olyan lehet, mint te??? – vesztettem el ismét a fejemet. – Tudod, azért nekem is volt és van hozzá némi közöm. – álltam ismét elé. – Amikor ilyeneket mondasz róla, ennyire gyűlölöd, akkor abba is gondolj bele, hogy ő félig belőlem van! Nem lenne sokkal egyszerűbb inkább akkor legalább azt a részt szeretned benne, ami én vagyok? – mutattam magamra. Ez a gyermek kettőnk szerelméből fogant…talán az első éjszakán…Emlékszel, emlékszel még arra az éjszakára? – kérdeztem, miközben megint próbáltam hozzá közelebb kerülni. – Hogy mennyire örültünk egymásnak…annak, hogy együtt lehetünk…hogy mindketten élünk...és közben egy új életet is létre hoztunk. – tettem a kezemet a hasamra. Szemében egy apró könnycseppet láttam megcsillanni.

– Felesleges erről vitatkozni.  – rázta meg a fejét, majd hirtelen taktikát váltott. Hozzám lépett és nagy meglepetésemre arcomat a kezébe fogta, tavasz illatú leheletét az arcomon éreztem. – Gyere velem vissza Asgardba. – mondta csábítóan. - Ígérem, hogy nem fog fájni. Aztán elfelejtjük ezt az egészet… - suttogta lágy, andalító hangon, majd magához ölelt. Arcomat bele fúrtam a nyakába, közben pedig görcsösen megremegtem a visszafojtott, hangos zokogástól. Forró könnyeim végig égették az arcomat. Karjaim görcsösen ölelték, mert éreztem, utoljára ölelem, utoljára érzem az illatát.

- Loki, szeretsz te engem? – kérdeztem pillanatok múlva, mikor válaszomra várva kezével ismét az arcomat simogatta. Láttam, ahogyan ajkait összeszorítja a kérdés hallatán. Soha nem kérdeztem tőle ilyet és soha nem vártam, hogy kimondja, szeret. Nem volt az a fajta, én pedig soha nem éreztem szükségét.

- Nagyon jól tudod a választ. – vágta ki magát.

- Ha igazán szeretnél, akkor soha nem kérnél tőlem ilyet. – mondtam színtelen hangon, miközben szememből folyamatosan ömlöttek a könnyek. Arcán láttam, hogy felesleges minden, tehetetlen vagyok. – Nos, akkor most mi lesz? Úgy néz ki, hogy nem tudjuk meggyőzni egymást… - léptem egy lépést hátra. Loki arcán néhány pillanatra láttam a megrendülést, a hitetlenkedést, hogy minden próbálkozása ellenére kudarcot vallott és a felismerést, hogy most mi fog történni…aztán újra visszakerült rá a rideg álarc, végül elfordult tőlem. – Értem. Legalább megoldódott a problémád. – mondtam ironikusan, mire értetlenül rám nézett. – Most már nem kell senkivel sem harcolnod, hogy elfogadtasd a „Királynődet”… - mondtam ki gúnyosan az utolsó szót. Láttam a Loki arcán átsuhanó fájdalmat, de már nem törődtem vele.– Te is elátkoztad a gyermekedet, akárcsak az Apád. De én nem fogom hagyni, hogy ő fizesse meg ennek az árát. Egyet biztosan mondhatok: Ő nem lesz olyan, mint te. – mondtam, majd elkaptam tekintetemet és az ajtó felé indultam. Nem búcsúzkodtam, nem találtam volna ezek utána a helyes szavakat. A könnyek csak ömlöttek a szememből, hirtelen minden az érelmét vesztette. Olyan fájdalmat éreztem a szívemben, mint még soha életem. Az ajtóhoz érve megtorpantam és még egyszer visszanéztem.

- Bárcsak hagytál volna meghalni…